Egész felnőtt koromban hittem, hogy a kontrollra való igényem egyszerűen csak része annak, amilyen vagyok. Szeretem tudni, mi fog történni. Szeretek felkészülni, listázni, előre gondolkodni. Nem bízom a véletlenre fontos dolgokat, nem hagyom „majd lesz valahogy” módon alakulni az életemet. Felnőtt, felelősségteljes embernek tartottam magam, aki nem sodródik, hanem irányít. És sokáig senki nem kérdőjelezte meg ezt — legkevésbé én magam.
A kontrollomat erénynek tartottam, és mivel az életem számos területén előre vitt, könnyű is volt fenntartani az illúziót, hogy csakis előnyömre válik, hogy nem adom ki a kezemből a gyeplőt.
Aztán a pszichológusom egy terápiás ülésen felvetette, hogy a kontrollhoz való ragaszkodás igazából védelmi mechanizmus. Olvass még a témában
„Szégyenszemre haza kellett költöznöm anyámhoz” – mi történt, amikor 30 felett visszakényszerültél a szülői házba?
Rám írt a férje, én meg csak tépelődöm: a helyzet, amiből nőként csak vesztesen jöhetsz ki
„Két napi előkészület, hogy egy délutánra egyedül hagyjam a gyerekekkel” – ha a férjed azt hiszi, kiveszi a részét a házasságból, küldd el neki ezt
Nem bírom nézni a legjobb barátnőm zsíros haját – hogy hozzam szóba a témát?
Először felháborodtam. A kontroll számomra biztonságot jelentett, igen, de miért lenne ez baj?
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
