Egész felnőtt koromban hittem, hogy a kontrollra való igényem egyszerűen csak része annak, amilyen vagyok. Szeretem tudni, mi fog történni. Szeretek felkészülni, listázni, előre gondolkodni. Nem bízom a véletlenre fontos dolgokat, nem hagyom „majd lesz valahogy” módon alakulni az életemet. Felnőtt, felelősségteljes embernek tartottam magam, aki nem sodródik, hanem irányít. És sokáig senki nem kérdőjelezte meg ezt — legkevésbé én magam.
A kontrollomat erénynek tartottam, és mivel az életem számos területén előre vitt, könnyű is volt fenntartani az illúziót, hogy csakis előnyömre válik, hogy nem adom ki a kezemből a gyeplőt.
Aztán a pszichológusom egy terápiás ülésen felvetette, hogy a kontrollhoz való ragaszkodás igazából védelmi mechanizmus. Olvass még a témában
Először felháborodtam. A kontroll számomra biztonságot jelentett, igen, de miért lenne ez baj?
A kontroll garantálja, hogy nem esek szét, hogy nem történhet velem semmi váratlan, hogy nem fájhat semmi úgy, ahogyan régen fájt. Hiszen aki kontrollál, az nem kiszolgáltatott.
Csak később kezdtem érteni, hogy pontosan ez volt a probléma. Nem a szervezettségemmel, nem az előrelátásommal volt gond, hanem azzal, hogy mindezt nem szabad akaratomból, hanem félelemből csináltam. Nem azért tettem, mert „ilyen vagyok”, hanem mert azt tanultam, hogy csak így lehet.
A kontrollom nem arról szólt, hogy szeretem kézben tartani az életemet
Arról szólt, hogy rettegek attól, mi történik, ha elengedem. Ha nem figyelek minden rezdülésre, ha nem olvasok a sorok között, ha nem készülök fel minden lehetséges kimenetelre. A kontrollom azt mondta: ha újra átadod az irányítást, ha átadod a döntést a legkisebb dolog fölött is valaki másnak, abban a helyzetben találod magadat, amiben gyerekkorodban voltál. Veszélyben leszel, kiszolgáltatott leszel, és ezzel mások vissza is élnek majd. Meg kell hát tanulnod megvédeni magad.
Amikor elfogadtam a gondolatot, hogy a kontroll lehet páncél is, lassan sok minden más megvilágításba került. Rájöttem, hogy az elmúlt években nem azért voltam „erős”, mert jól bírtam a terheket, hanem mert nem engedtem, hogy bárki átvegyen belőlük. Nem kértem segítséget, mert az kiszámíthatatlan. Nem hagytam, hogy mások vezessenek, mert azzal elveszítem az irányítást. És közben egyre magányosabb lettem — a saját, gondosan felépített biztonságomban.
Ez a felismerés nem egy nagy drámai pillanat volt. Inkább sok apró repedés a páncélomon. Amikor rájöttem, hogy nem tudok igazán pihenni. Hogy akkor is tervezek, amikor már semmi értelme. Hogy nem az zavar, ha valami rosszul alakul, hanem az, ha nem én számoltam vele előre. És végül, hogy a kontroll valójában nem megnyugtat, hanem fáraszt. Egy nehéz, súlyos páncél, ami elnyomja a tagjaim, és miközben azt hiszem, hogy védelmet ad, valójában csak elzár a többiektől.
Kilépni ebből a páncélból nem valami nagy és látványos tett volt, és még a mai napig is küzdök azzal, hogy elengedjek dolgokat, amikre nincs valódi ráhatásom.
De szépen lassan elkezdtem elfogadni, hogy nem tarthatok mindent kézben. Hogy nem lehet mindenre válaszom. És hogy ha beengedek valakit, akkor igen, azzal talán megkockáztatom, hogy fájdalmat okoz – de ha mindenkit kizárok, azzal bizonyosan egy magányos életre ítélem magam.
A páncélom egyszer megmentett. Segített magam mögött hagyni a gyerekkort, amikor kiszolgáltatott voltam, és ezért hálás vagyok neki. De ma már tudom, hogy csak azért, mert keresztülvitt egy csatán, nem akarok egész életemben benne élni.
