Ha fájnia kell, akkor most fájjon – mondtam. Mert előttem áll az egész élet, és a lehető legteljesebben ki akarom használni. Ha választania kell, hát válasszon hamar. Én várni fogom. Vagy elfelejtem. A várakozás fáj. A felejtés is fáj. De minden szenvedés közül a legrosszabb, ha nem tudjuk, hogy döntsünk. / Paulo Coelho/
Menj el, és soha többet ne is gyere vissza az életembe, mert amióta ismerlek, pokol az életem, és epekedve várom azt a pillanatot, amikor elém állsz, átölelsz, és megcsókolsz, és arra kérsz, hogy maradjak mindig melletted. De ez a pillanat soha nem jön el./Paulo Coelho/
A reménytelen szerelem sokkal költőibb, költői feldolgozásra sokkal alkalmasabb, mint a boldog szerelem. A költőt is sokkal jobban ihleti: mert az ihlet legfőbb táplálója a vágy, és az ember nem az után vágyódik, aki mellette van, hanem az után, aki messze, elérhetetlenül messze van. / Szerb Antal/
Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd. / Gabriel García Márquez/
Eddig sohasem éreztem, amit most érzek, Sohasem féltem, hogy mi lesz,ha mégsem kellek. Most félek! Most akarom, hogy kelljek! /Szilvási Lajos/
A plátói szerelem és viszonzatlan szerelem nem egy és ugyanaz.
A plátói szerelemben lévő ember nem vágyik többre.
Annak a képzelet elég, soha nem próbálkozna, hogy ezzel lerombolja az illúziót.
A viszonzatlan szerelmes viszont akarna többet, csak nem merne.
Minden, ami él, az túlságosan is titokzatos. S te, kedvesem, számomra örök talány maradsz, amelynek értelme az élet gyönyöreit és a halál borzalmait rejti magában. Ne félj attól, hogy odaadod magadat nekem. Mindig vágyni fogok rád, és sohasem foglak kiismerni. Vajon valóban a miénk-e valaha is az, akit szeretünk? Vajon másvalami-e a csók és az ölelés, mint egy gyönyörűséges kétségbeesés erőfeszítése? Még amikor karjaimba szorítlak, akkor is kereslek, sohasem vagy az enyém, mert mindig kívánlak téged, s mert benned a lehetetlent és a végtelent kívánom. /Anatole France/
Őrült minden asszony, aki titkolt szerelmet táplál keblében, mert az ilyen titkolt, viszonzatlan szerelem fölemészti az életet. Ha pedig viszonzásra talál, akkor lidércfényszerűen olyan mocsaras vadonba csalogat, amelyből nincs többé menekvés. /Charlotte Bronte/
Nézte a vele szemben ülő, mindegyre vonzóbbnak tetsző férfit, s annak cirógató, dédelgető, leruhátlanító tekintete láttán valamennyi pórusa, hajlata, zegzuga, sejtje felparázslott. Ezen újszerű érzékleteinek ősereje, hevessége mélységesen meglepte. Ez idáig kételkedett a szenvedelem-ábrázolások valószerűségében, melyek azt állították, hogy nem fikció, nem fantasztikum az ilyenféle taglózó hatású, teljességgel leküzdhetetlen, emésztő-gyönyörködtető, halálos vonzalom! /Vavyan Fable/
Úgy érezte, valami kiterebélyesedik, szétárad benne, melegen, lágyan és parttalanul, és ez a valami számtalan kézzel húzza le magához; hirtelen elviselhetetlennek érezte, hogy így álljanak itt egymás mellett, talpuk keskeny síkján egyensúlyozva, nevetségesen felegyenesedve, ahelyett, hogy mindent feledve leroskadnának, és engednének végre bőrük zokogó kívánságának, annak, ami régmúlt évezredek mélyéből szólítja őket, onnan, ahol még nem volt semmi, sem gondolat, sem kérdés, sem kín, sem kétely – csak a vér sötét boldogsága létezett. /Erich Maria Remarque/
Semmit nem kaphatsz attól az elérhetetlentől, akit csak érzékeiddel vágysz, és megkeseríti álmatlan éjszakáidat, amint éhes kutyád sem ér semmit a hús képével. /Antoine de Saint-Exupéry/