Zsófi mérgesen nézett rá: hogy lehet ennyire kényes? Ő nem érez semmit – igazán békén hagyhatná már a kötekedésével.
– Szerintem innen jön… – emelte fel Zsófi valódi bőrből készült táskáját egyetlen újjal.
És igen. Most már Zsófi orrát is megcsapta a virágillatnak éppen nem nevezhető szag, és ekkor végre fény gyúlt az elméjében: reggel induláskor ki akarta dobni, amit a macska a halas konzervjéből az este meghagyott – de a nagy rohanásban a kulcsokkal együtt a táskájába dobta. Óvatosan kinyitotta a táskát – mindenki menekült a közeléből. Olvass még a témában
De ő ahelyett, hogy mérgelődött volna a dolgon, éktelen kacagásban tört ki. Nézte-nézte az apró kukacok boldog ficánkolását a pléhdobozban, és egyszeriben ráeszmélt: bármilyen kilátástalan is a helyzetük, nem savanyodhat be egy életre. Mert most figyelmetlensége miatt csak egy pitiáner dolgot felejtett el, de mi történik, ha gondterheltségében egy piros lámpán hajt át? Ezt nem engedheti meg magának…
