Alig volt tíz óra, de Zsófinak már tökéletesen elege volt a napból. Fáradt volt, kialvatlan, rosszkedvű, feszült, és olyan levertség vett erőt rajta, hogy úgy érezte, rögvest lefordul a székről.
– Te jó ég! Mi ez a penetráns illat nálatok?– kérdezte fanyalogva Éva, amikor belépett az iroda ajtaján.
– Nem tudom. Én nem is érzem… – tárta szét a karját értetlenül Zsófi, majd folytatta a gépelést.
Mit érdekli őt egy ilyen szuper finnyás nőszemély véleménye, aki még az ajtókilincset is csak papír zsebkendőn át hajlandó megfogni – van neki éppen elég baja. A kislánya lázasan fekszik a nagyinál, a férje már tíz napja vidéken maszekol, neki pedig halomban tornyosulnak az asztalán az elvégzendő feladatok, otthon pedig a mosatlan edények, és a szennyes ruhák.
Legszívesebben elmenekült volna az egész elől – de nem tehette. A devizahitellel kapcsolatos rossz döntésük évekig kísérteni fogja őket… már ha nem szeretnének földönfutóvá válni. „Nekem ne panaszkodj, lányom! Én már akkor is megmondtam, hogy ne menjetek bele, de az URADNAK új ház, új autó, plazmatévé kellett – 25 éves fejjel. Ilyen a kivagyiság! Mi apáddal egy életen át gürcöltünk, mire mindenünk meglett, de legalább nyugodtan hajtottam álmomra a fejem minden áldott este” – visszhangoztak most is fejében anyja dorgáló szavai. S végül is milyen igaza volt!
– Te, Zsófi! Ez a szag felőled árad– szaglászott egyre gyanakvóbban Éva, majd elkezdte felforgatni a Zsófi asztalán álló irathalmot.
– Képzelődsz. Ha megkérnélek, hagynál dolgozni?
– Addig nem, amíg rá nem bukkanunk arra, ami ilyen büdös… mintha egy döglött hal bűzölögne…– találgatott Éva.
Zsófi mérgesen nézett rá: hogy lehet ennyire kényes? Ő nem érez semmit – igazán békén hagyhatná már a kötekedésével.
– Szerintem innen jön… – emelte fel Zsófi valódi bőrből készült táskáját egyetlen újjal.
És igen. Most már Zsófi orrát is megcsapta a virágillatnak éppen nem nevezhető szag, és ekkor végre fény gyúlt az elméjében: reggel induláskor ki akarta dobni, amit a macska a halas konzervjéből az este meghagyott – de a nagy rohanásban a kulcsokkal együtt a táskájába dobta. Óvatosan kinyitotta a táskát – mindenki menekült a közeléből.
De ő ahelyett, hogy mérgelődött volna a dolgon, éktelen kacagásban tört ki. Nézte-nézte az apró kukacok boldog ficánkolását a pléhdobozban, és egyszeriben ráeszmélt: bármilyen kilátástalan is a helyzetük, nem savanyodhat be egy életre. Mert most figyelmetlensége miatt csak egy pitiáner dolgot felejtett el, de mi történik, ha gondterheltségében egy piros lámpán hajt át? Ezt nem engedheti meg magának…