Mind úgy próbálunk túlélni, ahogyan tudunk, és míg arra nincs hatásunk, hogy mások vesznek-e kesztyűt, vagy kihelyezik-e a kézfertőtlenítőt a sarki boltban, addig az csakis rajtunk múlik, hogy hogyan szólunk egymáshoz.
A közeli parkban kutyát sétáltató házaspár, vagy éppen a tőlünk egy sarokra lévő ház udvarában bicikliző kislány és anyukája voltak azok, akikkel az elmúlt hetekben néha, tisztes távolságból, az egészségügyi sétánk alatt néhány mondatot váltottunk. Akik a kapcsolatunk voltak a külvilággal, amikor a lányunk a saját nagyszüleit csak egy telefon képernyőjén láthatta, amikor a barátainkkal legfeljebb üzeneteket válthattunk, amikor a városban, amiben több mint 10 éve élünk, hirtelen magunkra maradtunk, mintha csak egy idegen helyre költöztünk volna. Ha egy-egy nap nem találkoztunk velük, hiányérzettel jöttünk haza. Mert nagyon kellenének a válaszok, hiányzik a bizonyosság, jó lenne, ha megint lenne fűben sörözés és persze mindennél jobban kellene egy oltóanyag, de az igazság az, hogy miközben itt ülünk mindannyian egy világjárvány kellős közepén, egy jó szó az, amire a leginkább szükségünk van.
Úgyhogy te, ott, aki ezt olvasod: tudom, hogy neked is mennyire nagyon nehéz, de kérlek, mikor legközelebb felkapnád a vizet, vagy elkezdenél kioktatni valakit, vegyél egy nagy levegőt, és gondold át, hogy fogalmazod meg, amit mondani szeretnél.
A sértettséged, a félelmed, az indulatod ugyanis hullámokat vet, amelyek előbb-vagy utóbb visszatérnek hozzád. De egy jó szó, egy mosoly, egy mondat emlékeztethet arra, hogy mind ugyanabban a csónakban evezünk, és ugyanazok a félelmek nehezítik az evező mozgását. A nagy szociális elszigetelésben pedig ha van gondolat, ami egy kis békét hoz a lelkünkbe, hát akkor az éppen ez: hogy nem vagyunk egyedül.
