– Ne haragudj, drágám, de muszáj pár hétre odaköltöznöm anyához. Amíg le nem veszik a fekvőgipszet, képtelen ellátni magát. Ezt Te is megértheted! – érvelt Zsófi, miközben gondosan lecipzárazta a bőröndjét. Szerencsére éppen nyári szünet volt, így vihette magával 8 éves kislányukat is, aki már alig várta, hogy induljanak.
– Persze. Megértem. Ott a helyed. Naponta beszélünk majd telefonon hétvégente pedig leugrom majd hozzátok, addig majd csak elleszek valahogy…– vigyorgott magabiztosan férfi, aki mindent megtett annak érdekében, hogy a kialakult válsághelyzet megoldása során anyósa még véletlenül se kerüljön a közelébe.
– Rendben. Ha lehet, azért ne hagyd nagyon lepusztulni a lakást! –nézett még egyszer körbe Zsófi, mintha memorizálni szerette a volna lakásuk jelenlegi állapotát.
– Mit képzelsz rólam? Tudod, hogy szeretem a rendet és tisztaságot. Nem lehet valami nagy ördöngösség megcsinálni, hisz még Te is boldogultál vele – háborodott fel a feltételezésen.
Zsófi elengedte a füle mellett a célzást. Igen. Valóban volt időszak, amikor nem igazán boldogult a házimunkával, de mára már minden flottul ment. Odakinn zuhogott az eső, így elég sebtében tudtak csak elbúcsúzni. Tibi úgy érezte magát, mint kamaszkorában, amikor szülői felügyelet nélkül mehetett el a haverokkal napokra táborozni, és senki sem szólhatott bele, mit csináljon.
A vizes cipőjével büszkén végigmasírozott a lakáson, miközben marokszámra tömte magába a földimogyorót, elhullajtva jó néhány szemet – de nem törődött vele: szabad volt, mint a madár. Elvégre ÉN lennék a ház ura – vagy mi? – dohogott magában lefekvés előtt. Az ötödik „szabadon” töltött nap után azonban egyre jobban kezdte zavarni a lakásban eluralkodó penetráns szag. A tízedik napon már nem tudott vacsorázni: nem volt egyetlen tiszta edény sem, a második hét végére pedig halmokban állt a szennyes a fürdőszobában.
– Holnap hazaugrom pár cuccomért! – telefonált este Zsófi lelkesen a viszontlátás lehetőségétől.
– Nem lenne jobb, ha én vinném utánatok? – keresett kibúvót a férfi, miközben az éjjeliszekrény alól próbálta kihalászni az „odatévedt” zoknikat.
– Nem. Ki kell innen egy kicsit szabadulnunk – célzott édesanyja nehéz természetére Zsófi, majd elköszönt.
Tibi a fejét fogta kétségbeesésében: hogy fog ő egy nap leforgása alatt rendet és tisztaságot teremteni? Alig találta meg a porszívót – női logika: mit keres a garázsban? – a felmosó–szettet, a bútorápolót. Több órányi kitartó porszívózás, felmosás után patakokban ömlött róla a víz. De rend – az még nem volt. Másnap hullafáradtan nyitott ajtót hazatérő családjának.
– Ez igen! Nem hittem volna, hogy így egyben találom a lakást, ha hazaérünk! – nézett szét csodálkozva Zsófi.
– Mondtam én: elboldogulok –feszített büszkén Tibi, de titokban azért fohászkodott, hogy Zsófi ne nézzen be a szekrényekbe, az ágyneműtartókba, az éjjeli szekrények alá.
A „Ház ura” ugyanis ámokfutása nyomait nemes egyszerűséggel így tüntette el…