Zsófi elengedte a füle mellett a célzást. Igen. Valóban volt időszak, amikor nem igazán boldogult a házimunkával, de mára már minden flottul ment. Odakinn zuhogott az eső, így elég sebtében tudtak csak elbúcsúzni. Tibi úgy érezte magát, mint kamaszkorában, amikor szülői felügyelet nélkül mehetett el a haverokkal napokra táborozni, és senki sem szólhatott bele, mit csináljon.
A vizes cipőjével büszkén végigmasírozott a lakáson, miközben marokszámra tömte magába a földimogyorót, elhullajtva jó néhány szemet – de nem törődött vele: szabad volt, mint a madár. Elvégre ÉN lennék a ház ura – vagy mi? – dohogott magában lefekvés előtt. Az ötödik „szabadon” töltött nap után azonban egyre jobban kezdte zavarni a lakásban eluralkodó penetráns szag. A tízedik napon már nem tudott vacsorázni: nem volt egyetlen tiszta edény sem, a második hét végére pedig halmokban állt a szennyes a fürdőszobában.
– Holnap hazaugrom pár cuccomért! – telefonált este Zsófi lelkesen a viszontlátás lehetőségétől. Olvass még a témában
– Nem lenne jobb, ha én vinném utánatok? – keresett kibúvót a férfi, miközben az éjjeliszekrény alól próbálta kihalászni az „odatévedt” zoknikat.
