Hányszor kaptad már magad azon, hogy egy görbe este után a barátnőiddel a múltbéli exek érthetetlen viselkedését próbáltátok megfejteni? Én sokszor.
Biztosan nárcisztikus, hiszen olyan ridegen szakított. A főnököd tiszta pszichopata, amiért ordibál, a napokra eltűnő sógorod pedig egyértelműen mérgező szociopata. Ismerős? De vajon miért lettünk hirtelen mindannyian pszichiáterek, és miért olyan nehéz elfogadni, hogy valaki egyszerűen csak bunkó, gyáva vagy nem eléggé felelősségteljes?
Amikor a saját könyvespolcunk válik a rendelőnkké
Meglehetősen sok önfejlesztő és pszichológiai könyvet olvastam egy időben, és hiszem, hogy ez a tudás csodálatos iránytű lehet a mindennapokban. Voltak témák, módszerek, amikbe nagyon mélyen beleástam magamat, és ezek végül csodálatos változásokhoz vezettek el – amint beillesztettem őket a gyakorlatba, és nem féltem a kapcsolódó terápiás foglalkozásokra eljárni. Amikor mélyebben beleássuk magunkat a szakirodalomba, óhatatlanul elindul a fejünkben egy belső mozi. Lapozgatás közben szinte felkiáltunk, hogy ez a fejezet pont olyan, mint a volt pasink vagy, hogy ez a leírás tiszta apánk, sőt, néha még saját magunkra is ráismerünk egy-egy ijesztőbb bekezdésben. Olvass még a témában
Rendkívül könnyű beleesni abba a csapdába, hogy néhány elolvasott cikk vagy sikerkönyv után hirtelen szakértőnek érezzük magunkat, vagy legalábbis az a benyomásunk támad, hogy sokkal mélyebben látjuk a dolgokat, mint mások. De a nagy igazság az, hogy többségünkben nem vagyunk szakemberek: nincsenek mögöttünk egyetemi évek és klinikai órák százai. Ha pedig vannak, akkor is tény, hogy még a képzett pszichológusok is rendkívül óvatosan, olykor hibázva diagnosztizálnak. Laikusként mégis sokszor fellebbezhetetlen magabiztossággal címkézzük meg a környezetünket, vagy diagnosztizálunk kommentelés közben, elfelejtve, hogy a lélek ennél sokkal, de sokkal árnyaltabb.
A mindennapi furcsaságoktól a divatos betűszavakig
A „diagnózis-divat” már régen túllépett a nehéz természetű partnereken vagy kollégákon, és beköltözött a teljes mindennapi működésünkbe. Ha körülnézünk az online térben, azt látjuk, hogy ma már szinte minden második ember „hiperaktív”, „kicsit autista” vagy éppen a „spektrumon van”. Ha valaki a rohanó hétköznapokban elhagyja a kulcsát, kicsit szórakozott, vagy nehezen koncentrál egy végtelennek tűnő, unalmas prezentáció alatt, azonnal rásütik az ADHD bélyegét. Ha valaki introvertáltabb, szívesebben tölti otthon az estéit, vagy van egy-egy különösebb hobbija, máris jön a gyanú, hogy biztosan az autizmus spektrumán mozog. Eleve miért skálázzuk és mérjük kényszeresen azt, hogy ki mennyire intro- vagy extrovertált? Nem lehet, hogy az illetőnek egyszerűen csak jobb vagy rosszabb napja, fáradtabb vagy aktívabb időszaka van?
Ezzel a trenddel akaratlanul is hatalmas károkat okozunk, hiszen ezek valójában nagyon is valós, komoly neurológiai és fejlődési állapotok, amelyekkel érintettek milliói küzdenek meg keményen minden nap. Azzal, hogy a teljesen normális emberi jellemvonásokat, pillanatnyi hangulatokat vagy a stresszre adott természetes reakciókat klinikai zavarnak minősítjük, pont a lényegüket bagatellizáljuk el, és szép lassan elkoptatjuk a diagnózisok valódi értékét.
Adódik a kérdés: ha ezzel ártunk, miért csináljuk mégis olyan elszántan?
A válasz az, hogy a címkézés valójában egy nagyon okos önvédelmi mechanizmus, egyfajta lelki mentőöv. Amikor valaki megbánt, becsap, vagy egyszerűen elhanyagol, az sokszor elviselhetetlenül fáj, a fájdalom mellé pedig tehetetlenség, düh és a visszautasítottság érzése társul.
Ilyenkor a diagnózis felállítása azonnali kontrollérzetet ad: ha azt mondod a másikra, hogy szociopata, azzal egy csapásra felmented magadat minden felelősség alól, és le is zárhatod a fájdalmas vitát.
Ez a gyors címke megnyugtatja a háborgó lelkedet, hiszen azt sugallja, hogy nem veled van a baj, nem rontottál el semmit, a másik egyszerűen klinikai eset és kész. A villámgyors magyarázat segít ugyan túlélni a csalódást, de jellemzően elfed egy mélyebb, hús-vér valóságot, és eltereli a figyelmet a fontos kérdésekről. Például arról, hogy te miért kerültél most ebbe a helyzetbe, vagy miért ugyanaz a dinamika ismétlődik az életedben.
Az emberek többsége ugyanis nem azért viselkedik „rosszul”, mert mentális betegségben szenved, hanem azért, mert az adott pillanatban egyszerűen önző, éretlen, gyáva, aktivizálódik egy traumája vagy éppen borzasztóan rossz passzban van – de lássuk be, ez nemcsak másokra, hanem időnként saját magunkra is igaz lehet.
A címkék egy végtelenül kényelmes, fekete-fehér világot teremtenek, ahol mi lehetünk a jók – az áldozatok –, mások pedig a rosszak, vagyis a tettesek. A valódi életben azonban képesek vagyunk megbántani egymást anélkül is, hogy gonoszak vagy mentális betegek lennénk, hiszen mindannyian hozunk rossz döntéseket, lehetnek teljesen eltérő prioritásaink, vagy egyszerűen csak elbeszélhetünk egymás mellett. Az emberi gyarlóság elfogadása nem jelenti a másik tetteinek a felmentését, de segít abban, hogy a sérelmeinket a maguk realitásában kezeljük.
Hogyan fordíthatjuk a tudást valódi fejlődésre?
A pszichológiai tájékozottság és az információgyűjtés fantasztikus dolog, de csak akkor ér valamit, ha a megszerzett tudást átülteted a gyakorlatba, és ha kell, szakértőktől kérsz segítséget. Teljesen felesleges a környezetedet vagy az exedet diagnosztizálgatnod, hiszen ezen a világon egyetlen dolog felett van valódi hatalmad: ezek a saját reakcióid.
Használd inkább az önfejlesztést arra, hogy a saját életedet tedd jobbá, ha pedig azt érzed, hogy ez a téma ennél sokkal mélyebben, rendszerszinten is érdekel, vágj bele bátran, és kezdj el pszichológiát tanulni! A mindennapokban viszont engedd el a pecséteket: ha valakinek a viselkedése fáj vagy méltatlan hozzád, nem kell hozzá orvosi lelet, hogy kiszállj a helyzetből és inkább a saját békédet válaszd.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
