Vannak mondatok, amik gyerekként talán el sem hangzottak olyan sokszor, mégis beégtek. Nem feltétlenül a szüleimtől hallottam őket, hanem rokonoktól, tanároktól, más felnőttektől – de a hatásuk maradandó volt.
Évekbe telt megérteni, miért mondták, és talán még több időbe elfogadni, hogy bizonyos helyzetekben ők is csak a saját tehetetlenségüket próbálták meg leplezni velük. Ma már szülőként pontosan érzem, milyen könnyű elcsúszni egy-egy fáradt pillanatban, és mennyi elv tűnik el egyetlen feszült nap után. Mégis, vannak mondatok, amiket soha többé nem akarok továbbadni. Nem azért, mert hibáztatni akarom azokat, akik kimondták – hanem mert hiszem, hogy lehet máshogy is határt húzni, tanítani, szeretni.
„Amíg az én házamban laksz…”
Ez a mondat talán a legtöbbünk fülében ismerősen cseng. Gyerekként mindig azt éreztem mögötte: „nincs beleszólásom abba, ami történik velem”, hogy amit gondolok vagy érzek, az kevesebbet ér, mert felnőttként egyszerűen a szülőé az utolsó szó. (Egyébként ezt, ha akarnám se tudnám elsütni, annyira karakán és válaszkész a lányom az ilyen megnyilvánulásokra.) Olvass még a témában
Szakítás horoszkóp: ennyi idő alatt teszed túl magadat a szakításon
„A legtöbb kollégám maga is szakemberhez jár.” – Amit a terapeutád tud, de nem mondja el
Így hat rád a 8 holdállás – Erre érdemes figyelned
„Az a baj, hogy már nem voltak katonák, ott megnevelték volna őket!” – Sajnálom, de nem a sorkatonaság oldaná meg a generációm problémáit
Felnőttként én inkább abban hiszek, hogy a család egy közösség, amiben egymásért vagyunk. Nem hierarchia, hanem együttműködés. Amikor a lányommal beszélek, igyekszem úgy rávilágítani a dolgokra, hogy érezze: az ő döntéseinek is súlya van.
Szoktam neki mondani, hogy „azért is vigyázz mindenre, mert ha mi már nem leszünk, ez az egész csak a tiéd lesz”. Mivel ő szeret a saját holmijaira figyelni, ez valahogy mindig működik. Szóval úgy érzem, ugyanazt az értéket képviselem – csak nem hatalomból, hanem közösségből, szeretetből szólalok meg.