– Tényleg, akkor most anyák napján neked is vegyek csokit? Vagy… szóval hogy szokták ezt ilyenkor? – kérdi a férjem, akinek pontosan annyira új az apaszerep, mint amennyire nekem az anyaság. Hát, gondolom, felelem, elvégre nem az a neve, hogy anyád napja, biztos nem csak a saját anyukádnak lehet ilyenkor ajándékot venni. Én biztosan nem fogom lebeszélni róla, ha akar venni nekem egy doboz bonbont. A három hónaposunk idén még úgysem valószínű, hogy fog.
Miközben az új szerepet szokom, az első anyák napján, amikor már én is anya vagyok, mégis inkább a saját anyámra gondolok – akinek viszont, mint nagymamának, már a lányom nevében is én veszek majd képeslapot.
Eszembe jut a sok „majd megtudod”, és nagy sóhajjal elismerem, hogy mindenben igaza volt. Ha valamiben nem, azt is megbocsátom.
Nézem az alvó gyereket, és arra gondolok, hogy minden nap szinte megfeszülök, hogy mindent jól csináljak, és így is lesz majd, amit én is elrontok. Előre gyűlölöm magamat érte, és remélem, hogy egyszer ő is „majd megtudja”, és megbocsát. Olvass még a témában
