Talán ez lesz a harminchét éves énem legnagyobb leckéje: hogy a testem változása nem veszteség, hanem bizonyíték. Annak a bizonyítéka, hogy élek, tapasztalok, nevetek, sírok, szeretek. Hogy minden egyes apró vonásban ott van egy történet – és egyik sem szégyellnivaló.
A fiatalabb énem talán félt volna attól, amit most a tükörben lát. De én már inkább kíváncsi vagyok rá. Vajon milyen leszek negyvenévesen? Vagy ötvenévesen? Talán egyre több ezüst szál, több mosolyvonal, több emlék lesz a tükörképemen. És ha szerencsém van, egyre több béke is.
Ha ez az öregedés, akkor nem félek tőle. Inkább barátkozom vele. Szépen, lassan, a magam tempójában, reggelről reggelre, miközben az ablakban állva érzem, hogy a napfény megsimogatja az arcomat – pont úgy, ahogy mindig is tette, és ahogyan fogja is. Akárhány ránc is lesz rajta. Olvass még a témában
