Például sokáig nem értettem, miért érzek fojtogató gombócot a torkomban, amikor valaki nem válaszol azonnal egy üzenetre, vagy miért akarom mindenáron kitalálni mások gondolatát csak azért, hogy elkerüljem a nézeteltéréseket. Sok munka van mögöttem (és minden bizonnyal még több előttem), de egy kis segítséggel rájöttem, hogy ezek a reakciók kísértetiesen emlékeztetnek a gyermekkori énemre. Észrevettem, hogy az intimitás pillanataiban nemcsak a felnőtt énem van jelen, hanem az a kislány is, aki megtanult alkalmazkodni, mielőtt még megtanult volna igazán bízni.
A bizonytalanság halk suttogása a hétköznapokban
A bizonytalanság sosem a semmiből jön, hanem azokból a mélyen gyökerező élményekből táplálkozik, ahol a biztonságérzetünk gyermekként sérült.
Legyen szó érzelmi elhanyagolásról vagy fizikai bántalmazásról, ezek a sebek láthatatlanul is meghatározzák, hogyan kapcsolódunk másokhoz.
Olvass még a témában
„Te csak leülsz a kanapéra, és közben dolgozol, milyen könnyű ez” – Addig ne ítélkezz a home office-ról, míg nem próbáltad
Ha ez az 5 dolog igaz rád, jóval vonzóbb vagy az átlagnál
5 híres nő, aki elképesztő dolgokat vitt véghez, miközben babát is várt
Egy érintés, egy illat érzelem cunamit indíthat el. A lelkünk és az érzékszerveink kapcsolata
Amikor a viták során hirtelen falat húzunk magunk köré, vagy épp ellenkezőleg, heves érzelmi kitörésekkel reagálunk, valójában a régi fájdalmaink ellen próbáljuk védeni magunkat. Nehéz elhinni, hogy méltóak vagyunk a szeretetre, ha korai kapcsolatainkban – különösen a szüleinkkel – azt tanultuk meg, hogy a világ nem egy biztonságos hely.
Miért érezzük veszélyesnek a közelséget?
Sokáig azt hittem, hogy csak „túlgondoló” típus vagyok, aki szeret mindent kétszer ellenőrizni. Aztán kiderült: a folyamatos aggódásommal a gyermekkori éberségemet tartottam életben. Ami akkoriban az ép eszemet és a válaszkészségemet jelentette, a jelenben mérgezte a kapcsolataimat. Nem hagyta, hogy egyszerűen csak elhiggyem: a szeretet állandó és nem kell érte minden percben megküzdeni.
A szakemberek szerint a gyermekkori traumák egyik legnehezebb öröksége, hogy alapjaiban kérdőjelezzük meg „miattuk” a bizalmat.
Ha korábban azt tapasztaltuk, hogy az őszinteség elutasítást, a sebezhetőség pedig bántást von maga után, felnőttként ösztönösen kialakítunk különféle védekező mechanizmusokat.
Ilyen lehet az érzelmi visszahúzódás vagy az érzések teljes elfojtása. Bár ezek a páncélok egykor megóvtak minket, ma már falat emelnek közénk és a barátaink, társaink közé, megakadályozva a valódi mélységek megélését. Sokszor észre sem vesszük, de az elhagyástól való félelem miatt kezdünk el túlanalizálni minden apró gesztust, vagy épp mi magunk toljuk el a másikat, mielőtt ő tehetné meg ezt velünk. Ez a belső feszültség végül pont azt a magányt idézi elő, amitől a legjobban tartunk.
A határok és az önszabályozás nehéz útjai
A traumák másik gyakori következménye, hogy fogalmunk sincs, hol végződünk mi, és hol kezdődik a másik. Mivel gyermekként a határainkat rendszeresen átlépték, felnőttként küzdünk azzal, hogyan képviseljük a saját igényeinket anélkül, hogy bűntudatunk lenne. Gyakran beleesünk abba a csapdába, hogy mindenáron meg akarunk felelni a partnerünknek, miközben belül lassan felemészt minket a neheztelés és a (megjátszott) tökéletesség hajszolása.
Ehhez társulhat az érzelemszabályozás nehézsége is: mivel sokan nem láttunk egészséges mintát a feszültség kezelésére, a konfliktusok sokszor eszkalálódnak, és végül mindkét fél kimerültnek vagy meg nem értettnek érzi magát. Döbbenetes volt rájönni, hogy hányszor mondtam igent olyan dolgokra, amikhez semmi kedvem nem volt, csak mert a gyerekkori énem még mindig rettegett attól, hogy a saját véleményem kifejezése konfliktust, a konfliktus pedig elhagyást szül.
A tudatos jelenlét fontossága
Bár a múltat nem tudjuk megváltoztatni, a hozzá fűződő viszonyunkon bármikor dolgozhatunk. A legelső és legfontosabb lépés az önismeret: ha elkezdjük felismerni a reakcióink mögött húzódó gyermekkori mintákat, már nem vagyunk teljesen kiszolgáltatva nekik. Sokan még ma is tartanak attól, hogy külső segítséget kérjenek, mert él bennük a szorongás, hogy ciki pszichológushoz vagy terápiára menni. Szerencsére egyre többen ismerik fel, hogy ez valójában a legnagyobb bátorság. A csoportos foglalkozásokon én is gyakran látom ezt a kezdeti bizalmatlanságot. Az emberek feszülten ülnek, félve attól, hogy ők az egyetlenek, akik „elromlottak”. Aztán ahogy elindul a beszélgetés és alakul a csoport, gyönyörű látni a megkönnyebbülést az arcokon.
Kiderül, hogy mindenkinek vannak nehéz csomagjai, és ami még fontosabb: a problémáink sokszor szinte tükörképei egymásnak.
A traumák feldolgozása nem egy gyors vagy egyenes folyamat, és teljesen rendben van, ha néha úgy érezzük, visszaléptünk egyet. Fontos, hogy ilyenkor is ugyanolyan türelemmel és együttérzéssel forduljunk önmagunk felé, mintha egy kedves barátunkat vigasztalnánk. Akár terápiás segítséggel, akár támogató közösségek révén, de eljuthatunk odáig, hogy a múltunk ne béklyó legyen, hanem egy tapasztalás, ami végül képessé tesz minket a biztonságos és érett szeretet megélésére. Az életünk feletti kontroll visszanyerése azzal kezdődik, hogy elhisszük: megérdemeljük a figyelmet, a tiszteletet és a békés boldogságot.
