Közben próbálom emlékeztetni magam arra, hogy az öregedés nem csak a test története. Legalább ugyanennyire azé, aki belül lettem.
Mert ha visszanézek, nem tudok nem büszkének lenni arra, mennyi mindenen átmentem. Már nem törnének meg azok a helyzetek, amik súlya alatt húszévesen összeroppantam volna. Már tudom, hogy mikor kell nemet mondani, és már nem érzek bűntudatot, ha magamat választom.
Az öregedést hajlamosak vagyunk negatív szóként kezelni. Pedig van benne valami mélyen emberi, sőt, valami lenyűgöző. A testünk változik, ahogy minden, ami él. Miért ne tekinthetnénk úgy rá, mint egy izgalmas folyamatra?
Emlékszem, amikor a szerelmemet megismertem (akkor még csak futó kalandként, hiszen komolyabb társként csak évek múlva találtunk ismét egymásra), huszonhárom évesek voltunk. A haja hollófekete volt, sűrű és puha, az ujjaim szinte elvesztek benne. Ma már a napfény megcsillan az ezüstös szálakon, és a tincsek is ritkábbak. De amikor ránézek, szerencsésnek érzem magam, hogy láthatom ezt a változást. Látom bennük a közös éveket, a nevetéseket, a csendeket, a döntéseket. Ha az ő változását ilyen szeretettel tudom nézni, miért ne nézhetnék így magamra is? Olvass még a témában
