Dr. Schultheisz Judittal, a Gézengúz Alapítvány orvosigazgatójával életének azon mozaikdarabkáiról beszélgettünk, amelyek megmutatják, milyen forrásból táplálkozik egy elhivatott segítő.
Honnan jött az Alapítvány ötlete? Milyen személyes indíttatás vezérelt?
Az élettől kaptam egy elhívást! Egyik gyermekem egy traumatikus szülés folyamatában, hibás orvosi döntés miatt felkarbénulást szenvedett el. 1986-ban a sérülten született gyermekeknek nem igen volt terápiás lehetősége a Katona professzor úr által kialakított terápiás módszeren kívül. A lányom gyógyítása közben komoly ellátási hiányokat ismertem fel, és a hiány felismerése nem hagyott többé nyugodni!
Milyen voltál kislányként? Miről álmodoztál?
Nyüzsgő kislány voltam, aki mindenre kíváncsi volt és mindent meg szeretett volna tapasztalni, sokszor a saját kárán is. Valami belül feszített és azzal szekíroztam anyukámat, hogy mondja meg mi ez az érzés. A belső késztetés miatt az iskola mellett több különórára is eljártam, hogy a válaszomat megleljem. Így mozgásművészetet, zenét, képzőművészetet is tanultam. Sokáig festő szerettem volna lenni, de éreztem, nincs bennem az a tehetség, amivel érdemes tovább ezen az úton ábrándoznom. De az igazság az, hogy már kicsi korom óta orvosost játszottam mindenhol, mindenkivel, így a művészettel kapcsolatos álmok csak legbelül színesítették az orvosi elköteleződésemet.
Mennyiben játszott szerepet az Alapítvány létrehozásában az, hogy orvos családból származol?
Az orvosi gondolkodás átitatta minden sejtemet. A betegekért való küzdelem, kitartás, szakmai alázat, és elhivatottság olvasva talán csak szavak, és nincs is jelentősége az olvasó számára, de nekem az életem gyökere, tengelye, és amikor gyötrelmes lelki fájdalmak, vívódások elé állít a sors, akkor a szavak mögötti tartalom a megtartó erő számomra.
Hogyan kezdtétek el felépíteni az Alapítványt? Volt hozzá támogatás, példa, amit követni lehetett?
Férjem gondolatata és támogatása volt az első momentum. Rövid élete utolsó éveiben a kardiológusi munka mellett mindent megtett azért, hogy az Alapítvány el tudjon indulni. Célunk az volt, hogy ne csak a nálam kezelés alatt álló gyermekeknek, hanem több családnak is segíteni tudjak. Emellett lehetőségem adódott a terápiás elképzeléseim megvalósítására is a nálam akkor már tanuló orvos és gyógytornász kollégákkal együtt. A rendszerváltás egy összekapaszkodó és ébredező civil világot jelentett, többen magunk kezdtük magalapozni a civil élet alapköveit.
Az első komoly támogatást Belgiumból kaptam, akik kiválasztották az általam kialakított terápiás rendszert, és egy pályázati forrás keretében biztosították számunkra, hogy a hidroterápiás és egyensúlyterápiás módszereket taníthassuk, valamint külföldi mintákat nézhessek meg. Ekkor tanultam meg az igazi partnerséget a családokkal való együttműködésben.
Van szakmai, emberi példaképed?
Szakmai példaképem: édesapám, nagybátyám és hazai, külföldi szakemberek, akiket egyszerre kiáltanék bele a világba, hogy másnak is példa lehessen.
Azt gondolom, hogy a csodák a hétköznapjainkban vannak, csak nem kapnak rivaldafényt. Ugyan megszokott, hogy a riportalany kiemel egy-egy nevet, és egy spontánnak látszó idézetet is mellé biggyeszt lehetőség szerint egy idősebb generációt kiemelve, de nekem kifejezetten példaképeim a mai fiatalok is. Azaz korsemleges mintaképeim vannak, akik a múlt értékeit a jelenbe átemelve biztosítják a jövőt, és ha ennek az átcsatornázásnak része lehetek, az az élet ajándéka.
Voltak könnyes, álmatlan éjszakáid és félelmeid?
A hitem a félelmemet megszelídíti. Könnyeim azonban számtalanszor csorogtak férjem korai elvesztése, családomért való aggódásom és a magam számára is nehezen kezelhető, túlérzékeny lelkem sérülései miatt.
Álmatlan éjszakáimban ugyanakkor több gyógyulást éreztem már meg a kezelt gyermekeimmel kapcsolatban, amik valóra váltak, és megoldások születtek a gordiuszinak látszó csomók kioldozására is. Tehát nem ijedek meg, ha egy éjszaka „álmatlan”.
Miért ezt a nevet adtad az Alapítványnak?
Célom volt, hogy játékossá tegyem a terápiás utat, így érzelmileg könnyebbé váljék az intézetbe való belépés. Ezen felül egy üzenetet is hordoz, az egészségesessé válásra ösztönöz abban az esetben is, ha eltérően fog fejlődni egy gyermek.
Mik azok a terápiák, amiket kifejezetten a Te nevedhez köthetőek?
A Neuro-hidroterápia. A Katona professzor által kidolgozott neuroterápiás elemeknek megfelelő műfogásokkal vízbe emeltem, valamint csoportos vízi foglalkozásokkal egészítettem ki az idegrendszeri fejlődésünkben érintett gyermekek számára. Olyan ingerterápiát dolgoztam ki, amely a vízi közegben az egyensúlyérzékelésre ható terápiás elemeket hatékonyabban tudja kivitelezni, mint egy tornatermi helyzetben, ami pozitív érzelemre és szociabilitásra irányuló hatással egészül ki. Ezen a terápiás területen lehetett a legmegfelelőbben alkalmazni a családok integrációját, amely elindulásakor 1986-ban még meglepte a szakmai köröket. Először 1993-ban kaptam meghívást a terápia tudományos ismertetésére és oktatására az ELTE-n és a SOTE-n. Az oktatást munkatársaim a mai napig folytatják.
A másik, saját szabadalmamhoz fűződik, és ez a Huple® program.
A Huple® egyensúlyterápiás, orvostechnikai eszköz, amelynek alkalmazása a differenciáldiagnosztikában és az egyensúlyterápiában innovatív eljárásra adott lehetőséget. Az eljárás elsajátításához akkreditált posztgraduális képzést biztosítunk.
Milyen eltérések vannak a különböző Gézengúz központokban?
A Gézengúz központokat a helyi szükségleteknek megfelelően alakítottuk ki, így az egységes terápiás protokoll mellett a helyi adottságokat is figyelembe kell vennünk, valamint a helyi ellátórendszer hiányainak betöltését is igyekszünk biztosítani. Így számtalan szerződésünk van a helyi pedagógiai szakszolgálatokkal, hogy az összetett ellátásunkkal támogassuk a korai fejlesztők munkáját. Rendszeres igény a területeken különböző módon a korai szűrőprogramunk alkalmazása és a csoportos terápiák külső helyszíneken való biztosítása. Azáltal, hogy több régióban is dolgozunk, nagy a rálátásunk a helyi nehézségek szocio-ökonómikus beágyazottságában való eltérésekre. A különbségek markánsan láthatók, és ez mindig továbbfejlesztésre inspirál, hogy minél többet tudjunk segíteni ott is, ahonnan más „elmenekül”.
Hogyan néz ki egy átlagos, dolgos hétköznapod? Mérhető munkaórában a munkátok, pl. szellemileg, lelkileg mennyire fárasztó egy foglalkozás a szakemberek számára?
Az életem, ahogyan a gyermekeim mondják és megélik a mai napig is, meglehetősen kaotikus. A családomban, munkámban úgy igyekeztem helytállni, hogy a súlyozást mindig rugalmasan kezeltem. Nincsenek hétköznapi sztereotípiáim, minden nap más.
Az Alapítványra tekintve ugyanakkor tudni kell, hogy a fogyatékossággal foglalkozó szakembereknek mindig szembe jön a kiégés, amit igyekszünk külső segítséggel megelőzni, vagy éppen „átvészelni”. A segítő szakma lelkileg nagyon megterhelő tud lenni, de ezért fantasztikus teamben dolgozni, mert merünk és tudunk egymásnak is segíteni.
Melyik foglalkozást kedvelik a leginkább a gyerekek?
Néhány hetes kortól a vízben való lét a kedvenc.
Melyik foglalkozás áll hozzád a legközelebb és miért?
Nekem szintén a hidroterápia a kedvencem, hiszen 28 évvel ezelőtt a lányom víz alatti mosolya oldotta fel bennem a terápia kell, fáj összeragadt előítéletét, és az abból történő kimozdulás indította el a terápia örömforrássá való konvertálását a terápiás hatékonyság vesztesége nélkül sőt, nagyon sok hozzáadott értékkel.
Lehet tanulni a gyermekektől?
Abszolút módon, de ahhoz el kell csendesülni belül és meg kell hallani, látni, amit közvetítenek felénk. Ezek a gyermeki nonverbális, verbális üzenetek késztetnek az
Alapítvány folyamatos fejlesztésére is.
Hogyan éled meg, ha esetleg valakin nem tudtok segíteni?
Nem lehet hozzászokni a veszteségekhez. Nem és nem.
Vannak olyan esetek, amikor a szülő jobban viseli a tenni akarás eredményének a totális kudarcát. A gyógyítás egyfajta kíséret a folyamatban, ahol a végponton mosollyal köszönünk el egymástól. Amikor nem tudunk segíteni, az is egyfajta kísérés, hiszen ilyenkor nagyon sok szakembert, intézetet vonunk be a folyamatba, és a végponton a mosoly helyett egy igaz tekintet marad, ami megfoghatatlan. Ezeket a tekinteteket kell lelkünkben megfelelő módon elhelyezni, ami nem egyszerű, de fontos üzenetként kezelni, hogy lehetőség legyen még erőteljesebb szándékkal tovább haladni a tudomány területén.
Rengeteg gyermeken, családon segítesz. Kik azok, akik Neked segítenek egy-egy nehéz pillanatban?
Az életemben nagyon sok nehéz pillanat volt, és különböző segítő kezek érkeznek nem várt módon. A szerelemben fogant gyermekeim életereje, családom, a kezelt gyermekek, családok, fantasztikus munkatársaim és a kisbabák mosolya. De hogy mennyire váratlan egy segítő pillanat, arra egy példát hadd emeljek ki, hiszen 22 év óta is könnybe lábad a szemem Dávid mosolyától.
Amikor meghalt a férjem és ottmaradtam négy kicsi gyermekkel, akkor nem tudtam dolgozni, nem tudtam, hogy a világ visszanyeri -e bennem az egyensúlyát. Egyik reggel a gyermekeket iskolába, óvodába kísérve – rám szakadt magányomban és tehetetlenségemben – kisírt arccal bementem egyik kolléganőmhöz a hidroterápiás órájára, hogy megpróbáljak megfelelni a munkámnak. Nem tudtam senkihez sem szólni, leültem a medence szélére és néztem Dávidot, akit a balesetünk előtt az otthonában kezeltem, és aki most ott volt a vízben. Éppen egy merüléses feladat következett. Dávid rám nézett, lebukott a víz alá, elmosolyodott, és ezzel a mosollyal kapaszkodott ki a medencéből ott ahol ültem. Igen ez volt az a pillanat, amikor megértettem, nem adhatom fel a munkát, a fájdalom az enyém, de erőt kell merítenem ebből a mosolyból, hogy tovább tudjak dolgozni. Köszönöm Dávid, talán ez sikerült?
Volt olyan, hogy feladtad? Volt olyan, hogy egy szülő adta fel?
Az előbbi példát azért meséltem el, mert amikor a kétségbeesés elhatalmasodott rajtam jött valaki és valami, így nem adtam fel az életem nagy elhívásának beteljesítését. A szülők között is van olyan, akin az látszik kívülről, hogy feladja, de ez csak azt jelenti, hogy nem a mi szemünk előtt történik az ő krízisükben a saját továbblépéseiben szükséges kulcsoknak a megtalálása.
Ha újra kezdhetnéd, ugyanezt a hivatást választanád?
Azt gondolom, hogy ez nem egy egyszeri választás, hanem erre születtem és igyekeztem egész életemben az összes erőforrásomat arra fordítani, hogy helytálljak a családomban, hivatásomban és minél több családnak és gyermeknek tudjam a legtöbbet adni abból, amire szükségük van. Köszönöm mindazoknak, akik az életemben „emberemként” velem tartottak, velem tartanak e misszió betöltésében.