Minden idegszála pattanásig feszült, kövér izzadtságcseppek gördültek végig az arcán. Minden légvétel elkeseredett küzdelemnek tűnt, és pont most hagyta otthon az inhalátorát. Nem. Nem fog kimenni. Ő nem fog áldozattá válni. (Habár már ez, ahogy itt ül a bűzös mellékhelyiségben, felér egy áldozat-szereppel.)
Nem tudta mi lehet a barátnőjével. Szégyen ide vagy oda, de amikor eldurvult a helyzet, ő elmenekült. Pedig minden olyan jól indult: menő zene, menő ételek, menő italok, helyes fiúk, akik közül ketten rögvest „rájuk repültek”. Aztán Kitti – miután megitta azt a koktélt – furcsán kezdett viselkedni: vihogott, ha kellett, ha nem, az asztalon táncolt, majd spontán sztriptízbe fogott .
Ő hiába próbálta elrángatni onnan, csaknem fejbe vágta egy üveggel. És a srácok! Még most is látja, miként villannak feléjük a kéjsóvár tekintetek. „Istenem! Csak ezt ússzam meg! Jobb lett volna a suli esti rendezvényére mennünk. Soha többé nem jövök ilyen helyre” – fogadkozott. Hirtelen szirénaszó hasított a zene-dübörgésbe. Üvegcsörömpölés, kiabálás, menekülő léptek zaja – majd síri csend percekig. Reszketve nyitotta ki a WC ajtaját. Óvatosan előmerészkedett. Olvass még a témában
– Mi az Isten! Te meg mit keresel itt? – üvöltött rá egy tagbaszakadt rendőr, amikor meglátta. – Még a fenekeden a tojáshéj! Lesz egy-két szavam a szüleidhez… – ragadta karon.
