Sigmund Freud volt az, aki az emberi fejlődés ötlépcsős modelljét kidolgozta ki. Ebben a modellben a felnőtté válás minden egyes szakasza sajátos jellemzőkkel és kihívásokkal rendelkezik. A modell nemcsak hasznos módja lehet a személyiségfejlődés leírásának, de Freud úgy vélte, hogy az emberek egyes szakaszokban meg is rekedhetnek, és ennek a felismerése segíthet kitörni rossz szokásainkból. Ennek a fejlődési modellnek egy modernebb változata Stephen Covey érettségi kontinuuma, egy négylépcsős modell, amelyet ma is sok pszichológus használ a munkája során. Ebben a modellben ezek az egyes szakaszok jellemzői és kihívásai:
1. szakasz: Függőség
Egy 3 hónapos csecsemő nem képes saját maga pelenkát cserélni, egy 8 éves pedig nem tudja magát elautóztatni a fociedzésre. A függőség az a pont, ahol a kapcsolatok alapjai kialakulnak, ahol a gyermek megtanulja, hogy a világ és mások biztonságosak-e, megbízhatóak-e és képesek-e kielégíteni a szükségleteit.
Kihívások: Néhány gyermek számára a világ nem biztonságos hely, és a gondviselők nem megbízhatóak vagy gondoskodóak. Hogy ebben a világban túlélhessenek, sok gyermek korán megtanulja, hogy hiperéber legyen, és nagyon érzékeny a környezetére, hogy tudja, biztonságban van. Mások más utat választanak, és korán kialakítják a hiperfüggetlenséget, ahol senkire sem lehet számítani; csak én vagyok, egymagam, és ez az álláspont uralja egész további életüket.
Az ellenpóluson azok a gyerekek állnak, akiket nem elhanyagoltak, de talán túl sok figyelmet kaptak - mindig babusgatják őket, mindig kihúzzák őket a bajból, mindig a figyelem középpontjában vannak. Soha nem kellett küzdeniük vagy megvívniuk a saját csatáikat, és ennek következtében soha nem fedezték fel, hogy mire képesek, és nem fejlesztették ki azt a bátorságot, amely az önbizalmat építi. Felnőttként elvárják, hogy másoktól érezzék magukat jobban, mások oldják meg a problémáikat, irányítsák az életüket.
Kihívások: Néhány gyermek számára a világ nem biztonságos hely, és a gondviselők nem megbízhatóak vagy gondoskodóak. Hogy ebben a világban túlélhessenek, sok gyermek korán megtanulja, hogy hiperéber legyen, és nagyon érzékeny a környezetére, hogy tudja, biztonságban van. Mások más utat választanak, és korán kialakítják a hiperfüggetlenséget, ahol senkire sem lehet számítani; csak én vagyok, egymagam, és ez az álláspont uralja egész további életüket.
Az ellenpóluson azok a gyerekek állnak, akiket nem elhanyagoltak, de talán túl sok figyelmet kaptak - mindig babusgatják őket, mindig kihúzzák őket a bajból, mindig a figyelem középpontjában vannak. Soha nem kellett küzdeniük vagy megvívniuk a saját csatáikat, és ennek következtében soha nem fedezték fel, hogy mire képesek, és nem fejlesztették ki azt a bátorságot, amely az önbizalmat építi. Felnőttként elvárják, hogy másoktól érezzék magukat jobban, mások oldják meg a problémáikat, irányítsák az életüket.