Sokan beszélnek a „hazamenésről” úgy, mintha az automatikusan valami meleg, megnyugtató, nosztalgikus élmény lenne meglátogatni a szülői házat. Egy biztos pont, ahová bármikor vissza lehet menekülni, ha az élet túl hangos, túl nehéz, túl sok lesz. Egy hely, ahol le lehet tenni a terheket, ahol újra gyerek lehetsz, ahol vigyáznak rád. Én ezt a nézőpontot értem — csak éppen nem ismerem belülről.
Azok számára, akik nem biztonságos környezetben nőttek fel, a hazalátogatás felnőttként egészen mást jelent. Nem nosztalgiát, hanem feszültséget. Nem megérkezést, hanem készenlétet. Nem megnyugvást, hanem egy finom, de állandó belső riasztást. Hazamenni nem arról szól, hogy végre megint eszek anyu szilvás kiflijéből, vagy összefutok a volt osztálytársakkal, és labdázok az udvaron az öreg kutyánkkal. Hazalátogatni nekem azt jelenti, hogy napokon keresztül tojáshéjon fogok táncolni, a pokol tornácán, igyekezve elkerülni, hogy bezuhanjak a rettenetes emlékek közé, egy elgyötört mentális állapot közepébe.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
