Sokan beszélnek a „hazamenésről” úgy, mintha az automatikusan valami meleg, megnyugtató, nosztalgikus élmény lenne meglátogatni a szülői házat. Egy biztos pont, ahová bármikor vissza lehet menekülni, ha az élet túl hangos, túl nehéz, túl sok lesz. Egy hely, ahol le lehet tenni a terheket, ahol újra gyerek lehetsz, ahol vigyáznak rád. Én ezt a nézőpontot értem — csak éppen nem ismerem belülről.
Azok számára, akik nem biztonságos környezetben nőttek fel, a hazalátogatás felnőttként egészen mást jelent. Nem nosztalgiát, hanem feszültséget. Nem megérkezést, hanem készenlétet. Nem megnyugvást, hanem egy finom, de állandó belső riasztást. Hazamenni nem arról szól, hogy végre megint eszek anyu szilvás kiflijéből, vagy összefutok a volt osztálytársakkal, és labdázok az udvaron az öreg kutyánkkal. Hazalátogatni nekem azt jelenti, hogy napokon keresztül tojáshéjon fogok táncolni, a pokol tornácán, igyekezve elkerülni, hogy bezuhanjak a rettenetes emlékek közé, egy elgyötört mentális állapot közepébe.
Ezért ha tehetem, inkább elkerülöm, hogy haza kelljen utaznom
Nem azért, mert haragszom, vagy mert nem tudnék megbocsátani, hanem mert tudom, milyen hatással van rám egy ilyen látogatás. Olvass még a témában
Tudom, hogy noha már nem vagyok abban a veszélyben, amiben gyerekként voltam, a környezet, az emberek, a szerepek, a kimondatlan szabályok ugyanazok maradtak. És ezek elég erősek ahhoz, hogy a testem újra úgy reagáljon, mintha még mindig ott lennék, abban a múltbeli, kiszolgáltatott állapotban.
Egy hangsúly, egy tekintet, egy asztal körüli dinamika elég ahhoz, hogy visszarántson egy régi állapotba. Érzem a gyomromban, érzem a mellkasomban, érzem azon, ahogyan a levegőt veszem.
Van, aki emiatt egyáltalán nem megy haza. És ezt teljesen meg tudom érteni. Tudom, hogy nem bosszút akar állni, nem duzzog, nem sértődött. Egyszerűen vigyáz magára. Megpróbál biztonságos környezetet teremteni annak a belső gyereknek, akinek az ő gyerekkorában nem teremtettek biztonságot. És ebben nincs semmi tiszteletlenség. Ez túlélési stratégia.
Egy felnőtt döntés egy gyerekkori hiány következményeként.
Egy évben csupán kétszer
Én évente kétszer hazautazom. Tudatosan. Előre átgondolva. És a látogatásaimat legfeljebb egy éjszakában limitálom. Tudom, hogy ez az az idő, amennyit el tudok viselni anélkül, hogy szétesnék. Tudom, hogy ha ennél tovább maradok, már nemcsak kellemetlen lesz, hanem veszélyes is számomra — érzelmileg és mentálisan is. Nehézzé válik az érzelemszabályozás, felerősödnek a régi minták, és hirtelen újra ott találom magam, ahol már nem akarok lenni.
Azt is tudom, hogy amikor visszajövök a saját életembe, szükségem van 2-3 napra. Nem azért, mert gyenge vagyok, hanem mert az idegrendszerem dolgozik. Idő kell neki, hogy megnyugodjon, hogy újra érezze: most már biztonságban vagyok. Ez nem dráma, nem túlérzékenység, hanem biológia. Egy test reakciója arra, amit egyszer túlélni tanult, és lesznek minták, amik már sosem kopnak ki teljesen belőle. Megtanultam, elfogadtam, ilyennek szeretem – és éppen ezért hagyok neki időt és teret.
Ha te is így érzel, szeretném, ha tudnád: ez teljesen normális. Nem vagy hálátlan. Nem vagy túl érzékeny. Nem vagy rossz gyerek, amiért felnőttként határokat húzol. Jogod van ritkábban hazamenni. Jogod van nem menni egyáltalán. Jogod van időkorlátot szabni, máshol aludni, saját programot szervezni, vagy bármilyen eszközt használni, ami csökkenti a triggerélmény hatásait.
A „haza” nem mindenkinek jelent biztonságot. Sokuk számára vegyes élményeket hordoz: egy helyet, ahol vannak jó emlékeink, ahol vannak emberek, akikhez kötődünk, akik hiányoznak és akiket szeretünk, és vannak olyan zsigeri élményeink innen, amiket soha többé nem akarunk megtapasztalni. Teljesen normális, ha kettősséget érzel az otthonoddal kapcsolatban, és az is, ha mindent megteszel, hogy a negatív dolgok a lehető legkevésbé hassanak rád.
Van, akit a munka, a tanulás vagy a szerelem visz el otthonról. Van, akit a vágy, hogy egy saját életet építsen. Olyan életet, amiben a tested és az elméd végre fellélegezhet. És ennek az életnek igenis a része lehet az, hogy vigyázol magadra, és nem engeded be azt, aki kárt okozhat.
