Ez a regény napjaink igen megosztó témáját öleli fel, különösen hazánkban. Azt talán már senkinek sem kell bemutatni, hogy a Közel-Keleten folyamatosan dúlnak a háborúk, de már azok is nehezen követik az eseményeket, akik egyébként kifejezetten érdeklődnek iránta. Nagyon sok szép és izgalmas regényt, tájékoztató könyvet olvastam a témában, de ezek közül megragadott az a sok szörnyűség, amit Farída Khalaf papírra tudott vetni. Egyenesen megdöbbentő, micsoda racionalizmus és kitartás bújt meg ebben a lányban, aki sajnos túl hamar lett felnőtt, és olyasmiket kellett átélnie, amit senkinek nem lett volna szabad.
2014 nyaráig Farída egy teljesen átlagos jazídi lány volt, akkor azonban az Iszlám Állam rajtaütött a faluján: a férfiakat lemészárolták, a nőket pedig elhurcolták, és piacokon árusították. Elindult Farída kálváriája is, akinek esélye sem volt feldolgoznia édesapjának, bátyjának halálát, vagy éppen azt, hogy fogalma sincs, mi történt az édesanyjával és a többi testvérével. Élete gyökeresen felfordult, és máris úgy adták-vették, mint egy darab rongyot.
Farída részletesen mesél a verésekről, a megaláztatásokról, a kínzásokról, amikkel büntették, továbbá öngyilkossági kísérleteiről. A mérhetetlenül bátor lány nem csak fizikailag, hanem mentálisan is ellenállt fogva tartóinak, talán ennek köszönhető, hogy végül sikerült megszöknie.
Ám ez sem hozta meg neki a várva várt áldást, ugyanis a menekülttáborban, ahova végül eljutott, rá kellett döbbennie, hogy éppen saját társadalma az, ami kiközösítette meggyalázása végett. Nem volt kérdés, hogy ezután elfogadja a németországi menekültstátuszt, és nyugaton próbál boldogulni – kikiáltva a világba, micsoda igazságtalanság és szörnyűség az, ami borzasztó módon még ma sem ritkaság világunkban.