Tényleg olyan, mint a filmekben
Az Amerikai Kémikusok Társasága szerint, amikor azt látjuk egy horrorfilmben, hogy valakit egy baltás gyilkos üldöz, tulajdonképpen hasonló érzéseink támadnak, mint amiket akkor éreznénk, ha minket üldöznének.
Az agyunkban tehát ugyanazok a folyamatok zajlanak le, persze sokkal kevésbé intenzíven. A félelem érzése azonban ilyenkor is megjelenik, ami azért fontos, mert képessé tesz minket, hogy a várható helyzetnek megfelelően reagáljunk, azaz, például elfussunk, ha komolyabb veszélyt észlelünk. A félelem egyúttal az adrenalin termelését is ösztönzi, megemeli a szívverésedet, és kiélesíti az érzékeidet: a látást, a hallást, a szaglást, de akár a hőérzetet is.
A félelemnek egy bizonyos szintje azonban éppen ellenkezőleg hat: leblokkolja a reakcióidat. Ennek evolúciós szempontból valószínűleg az a jelentősége, hogy segítsen észrevétlennek maradni a ragadozók előtt, hasonlóan, mint amikor bizonyos állatok halottnak tettetik magukat. Olvass még a témában
Ha a közvetlen veszély elhárul, vagyis például egérutat nyersz, a következő fizikai reakció a sikítás lesz: ezt ösztönösen teszed, és mások is ösztönösen dekódolják.
„A sikítás hangját az agy egy egészen más területen dolgozza fel, mint ahol a beszédet szokta” – magyarázzák a szakértők.
„A sikítás a fülből az agy egy bizonyos részébe kerül, amit amygdalának hívnak, ez az agy vészhelyzet-központja. Tulajdonképpen az, aki sikít, megpróbálja a saját kémiai agyi állapotát a te agyadba juttatni azzal, hogy ezt a vészhelyzet-központot stimulálja.”
