Színpadon állunk
Shuffler szerint szerepet játszik az is, hogy ha fizikailag kamerán vagyunk, nagyon is tisztában vagyunk azzal, hogy figyelnek bennünket.
„Ha videókonferencián veszel részt, akkor tudod, hogy mindenki rád néz; te vagy a színpadon, tehát jön a társadalmi nyomás és az érzés, hogy elő kell adnod valamit. A szereplés pedig nagyon kimerítő és idegtépő feladat lehet.”
Szintén nagyon nehéz megállni, hogy ne a saját arcunkat nézzük, ha azt is látjuk a képernyőn – ez is természetes emberi viselkedés – vagy ne azzal legyünk elfoglalva, hogy hogyan viselkedjünk a kamera előtt. Olvass még a témában
Mindehhez társul a tudat, hogy a videókonferenciák mégis egy kényszer szülte helyzet eredményei, vagyis ezek az események arra emlékeztetnek bennünket, hogy vészhelyzet van, karanténban vagyunk, a világ pedig hirtelen ismeretlen terület lett.
Mindezek a tényezők akkor is érvényesek, amikor a barátaiddal, rokonaiddal videochatelsz, így teljesen normális, ha egy ilyen, lazítónak szánt találkozó után is kimerültnek érzed magadat.
Nem is beszélve arról, hogy mivel az összes társas érintkezésünk ugyanazon a platformon zajlik, úgy érezhetjük magunkat, mintha egy bárban ülve találkoznánk a főnökünkkel, aztán ugyanennél az asztalnál várnánk, hogy beszélhessünk a nagymamánkkal, aki az esti randipartnerünknek adná át a helyét, akit aztán egy barátunk követ, hogy megbeszéljük vele a randit. Ezeket az eseményeket általában más-más színtereken végezzük, így természetes, ha szokatlannak, és így kimerítőbbnek is érezzük, hogy most mindegyiket ugyanazon a készüléken keresztül bonyolítjuk le.
