Nem túl szerencsés azt mondani, hogy „bezzeg régen”, valójában azonban párkapcsolatok terén régen tényleg minden egyszerűbb és jobb volt. Nagyanyáink még szinte tizenévesen kötöttek életre szóló házasságot, de még a következő generáció is sokkal tartósabb párkapcsolatokra volt berendezkedve, mint ma bárki.
Nem vagyunk rá felkészülve
Míg az idősebb generációnak sokkal előbb elkezdődött a valódi élet, mi még a húszas éveink végén is gyereknek érezzük magunkat. Nagyszüleinknek már korán felelősséget kellett vállalniuk: ritka volt, hogy valaki továbbtanulhatott, azonnal dolgozni kellett, és korábban is házasodtak, részben praktikussági okokból (könnyebb volt megélni együtt).
Manapság több főiskolát vagy egyetemet is elvégzünk, teljesen kitolódik felnőtté válás határa, ezért hosszabb ideig is viselkedünk úgy, mintha semmilyen komolyabb felelősség nem nyomná a vállunkat. Ehhez hozzátartoznak a párkapcsolatok is: nem feltétlenül vesszük komolyan az ismerkedést, és sokkal nehezebben vállalunk felelősséget a saját és a másik ember érzelmeiért is.
Nem értjük a szerelmet
A médiából csőstül dől ránk az, hogy az igazi szerelem vad, őrült, és teljesen ledönt a lábadról. Míg ez az elején mindenképpen igaz (nem érdemes olyannal kezdeni, akinél nem érzed az első hónapokban, hogy csak ő kell, és senki más nem létezik az egész bolygón rajta kívül), az érzés egy idő után elhalványul, és átveszi a helyét a mélyebb, nyugodtabb szeretet.
Ez természetes folyamat, muszáj ahhoz, hogy normál mederben tudjon továbbfolyni az életed, és ne csak a másikra koncentrálj – gyakran azonban összekeverjük ezt a megnyugvást az unalommal, az érzések elmúlásával. Ennek az a következménye, hogy más embert keresünk, akiért újra odalehetünk – csakhogy nem gondolunk bele, hogy egyszer mindenkinél elmúlik ez a rózsaszín köd, és könnyen lehet, hogy olyan embert dobunk el az első unalmas hétvége után, aki egyébként mindenben a társunk lehetett volna életünk végéig.
Túl sok a lehetőségünk
Elég lelketlenül hangzik, de az internet előretörésével olyan lett a párválasztás, mint egy bazári forgatag: folyamatosan az orrunk alá tolják az újabb lehetőségeket, nekünk pedig nem kell mást tennünk, mint ráböknünk valamelyikre. Romantikus azt hinni, hogy az igaz szerelem ezt is legyőzi, de az igazság az, hogy ha ennyire könnyen jönnek a lehetőségek, hajlamosabbak vagyunk gyorsabban váltogatni a partnereket, még akkor is, ha egyébként semmi baj nincs az aktuális párkapcsolatunkkal.
Lehet, hogy ezt most már nehéz elképzelni, de nagyanyáinknak tényleg könnyebb dolguk volt: udvarolt nekik néhány férfi, és ezek közül kellett dönteniük, hogy ki az, aki a saját személyiségükhöz és életvitelükhöz a legjobban illik. Ma már, ha valami baj van az egyikkel, könnyen lecserélhetjük egy másikra, arról nem is beszélve, hogy folyamatos kísértésnek vagyunk kitéve.
Túl sok mindentől félünk
A modern korban a világ legnagyobb részén már minden adott ahhoz, hogy kényelmesen és nyugalomban éljünk. Valójában nincs más dolgunk, mint találni egy jó munkát, aztán azzal foglalkozni, hogy olyan emberre bukkanjunk, akivel le tudjuk élni az egész életünket. Az viszont, hogy semmi hatalmas problémával nem kell szembenéznünk, azt jelenti, hogy rettegünk a kisebbektől is – a háborúk idején nem vették annyira a szívükre a visszautasítást, mint most, amikor tényleg csak ennyivel kell foglalkoznunk.
Félünk a szívfájdalomtól, a csalódástól, attól, hogy rossz emberre fecséreljük az időnket, ahelyett, hogy teljes lelkesedéssel belevetnénk magunkat abba, ami éppen akkor jónak tűnik – többet úgysem tehetünk a saját boldogságunk érdekében, mint azt, hogy megpróbáljuk annyira kihasználni a Földön töltött időnket, amennyire csak tudjuk.
