– Kérek még egyet! – mondta vontatottan, és a pultra csapta az üres söröskorsóját.
– De Bandi bátyám! Ez már a negyedik volt röpke egy óra alatt – ingatta a fejét a pultos.
– Mi vagy Te? Statisztikus vagy kocsmáros? Azt mondtam, adj még egyet!
A pultos megadóan bólintott.
– Nem tudom, mi ütött magába, de hogy négykézláb tud majd csak hazamenni, az biztos.
De az öreg csak legyintett: egy szuszra lehajtotta az újabb korsó sört, letette a pultra az érte járó pénzt, majd felállt, és az ajtó felé indult. A kocsmaajtóba érve hirtelen megfordult.
– Hogy mi ütött belém? Azt kérdezed? Megmondom én neked! 70 éves fejjel kell megérnem, hogy elhagyom az asszonyt. Világéletemben azért dolgoztam, hogy boldog öregkort élhessünk meg együtt, s ehelyett mit kapok cserébe? Egy fúriává keseredett vénasszonyt, aki, még ha kérdez, akkor is szitkokat szór felém – kiabálta magából kikelve, majd lecsendesedve folytatta:
– Hiába szerettem, és szeretem még ma is, képtelen vagyok elviselni. Minden együtt töltött perc mérgezi a vérem. Nem tűrök neki tovább…– mondta egyre botladozó nyelvvel, majd kilépett az ajtón, így nem hallhatta a kocsmáros szavait.
– Pedig az tűrt magának éppen eleget – sajnálattal gondolt a madárcsontú apró asszonyra, aki az évek során számtalanszor támogatta haza az italtól véglénnyé változó urát, tűrve annak szidalmait, kötözködéseit, rossz természetét.
…
Bandi bácsi nem hagyhatta el a feleségét. Nem hagyhatta el, mert az agyvérzés, amit aznap éjjel kapott két vállra fektette. Lát, észlel, hall, de beszélni nem tud, így nem mondhatja el, amit érez a róla minden percben lelkiismeretesen gondoskodó asszonynak. Talán ha előbb és gyakrabban mondogatta volna, teljesült volna az álma: boldog öregkort élhettek volna meg együtt.