Szerencsére ma már… másként van minden (?)
Szerencsére ma már közel sincsenek – legalábbis vállaltan, kinyilatkoztatva, és legalábbis a nagyrészt individualista társadalmakban, ahol az egyén szabadsága és választása áll a középpontban – ilyen radikális és agresszív férfi-vélekedések a nőkről, a női nemről. Mégis azt mondhatjuk, hogy bizonyos mértékig még ma is szabályok, normák, társadalmi és kulturális „programozások”, ”kódok” írják elő, hogy milyennek kell lennie egy nőnek és egy férfinek.
Nem lehetne – tehetnénk fel jóhiszemű kérdésként – , hogy a nő és a férfi is az legyen, az lehessen, ami maga. Hiszen a maga legbelül (a mag, amit a bölcsek elmúlhatatlannak és sérthetetlennek neveznek) nem tud hazudni, nem képes arcoskodni, nem képes sem önmagában, sem másban kárt okozni. Egyén a magában hordozott „közös” férfias és nőies jellegekkel, és az egészen egyedivel, különlegessel?
Hogy ne legyen ítélkezés és megvetés tárgya se az „erős” nő, se a „gyenge” férfi. Hogy elsősorban az az ember legyen (el)ismerve, aki a maga sokszínű, egyetlen társához sem hasonlítható, egyedi adottságaival éli megismételhetetlen életét ebben a világban? Ha lehetne, akkor csak egyetlen szabályt kellene az önmegvalósítás, „önkibontás”(egyáltalán az életben való forgolódás) folyamatában érvényre juttatni. Mégpedig azt, hogy ne bántsuk egymást, ne ártsunk másoknak. Egyszerű! És nehéz! Valóságtól elrugaszkodott és túlságosan naiv elképzelés mindez? Meglehet. Egy próbát azonban mégis megér… megérne. Olvass még a témában
