A nő legyen újra nő! – szólt (és visszhangzik néhol ma is) az elkeseredett kérelem…
Vaszary Gábor – közel kilencven éve – egy cikkében azt „követelte” egy szomorkásan szemrehányó cikkében, hogy: A nő legyen újra nő. Az újságíró úgy vélte, hogy a nők természet szerinti, eleve elrendelt szerepéből való kibillenését elsősorban a lehetetlenné vált gazdasági élet, a háborús időket követő szükség idézte elő, illetve hajszolta a nőket ebbe az állapotba. De mára már – okvetetlenkedik – csak azt kérdezgetik az egymás között csendes fejcsóválásokkal sóhajtozó férfiak –, hogy hol vannak „azok a régi szép idők, amikor az asszonynak nem volt egyéb gondja, mint rendben tartani otthonát, gyermeket szülni és felnevelni, hazatérő urát csókkal és öleléssel várni, hogy új erőt merítsen a mindennapi küzdelemre (…) és csendes, nyugodt folyása az életünknek.”
Hiszen – fűzi hozzá gondolatmenetéhez az író – teljes mértékben meddő vállalkozás lenne azt vitatni, hogy a nő eredeti hivatása abban mutatkozik meg, hogy: 1. „szép legyen és kívánatos”, 2. „hódítson”, 3. hogy szeretetével és kedvességével „magához tudja kötni azt, akit már rég meghódított” és természetesen 4. gyermeket szüljön és neveljen. Mit keres hát ez a puha és gömbölyű karú, csillogó szemű és igéző ajkú teremtés a maga kerek arcával egy ügyvédi vagy orvosi pályán például? Ezzel a megnyilvánulásával egyrészt meghazudtolja önmagát, másrészt pedig megtagadja a számára kijelölt úton való járást teremtőjétől – töprengett Vaszary.
