Aki szerint a nő maga a bűn, az erős nő pedig már nem is nevezhető nőnek
Példaképpen egy 20. századi német tudóst (Otto Weiningert) rendkívüli mértékben foglalkoztatta a nem és jellem kérdése. Meglátása érdekes, ugyanis úgy vélte, hogy szexuális megközelítésből két nem létezik: 1. az ideális férfi, és 2. az ideális nő. A valóságban azonban egyik sem létezik, mindössze különféle átmenetek. Az eszményített férfi és nő még nem öltött testet senkiben. A teória szerint minden egyes ember jelleme hordoz magában mind női, mind pedig férfi jelleget. Mindeddig rendben is lennénk. Azonban! Említett tudós a nőről, a nőiségről egészen döbbenetes képet festett. Hipotézisében a nő lénye kizárólag, mindig és teljes mértékben csakis szexuális lehet. Így nem meglepő, hogy figyelmét túlnyomórészt a párosodás és fajfenntartás köti le.
Az önmagában öntudatlan nő tudatosságot csak egy férfi(társ) által nyerhet. Amennyiben egy nő zseniális, akkor mindez kizárólag a benne rejlő erőteljes/domináns férfi jellegnek tudható be, ugyanakkor az „igazi nőből” a géniusz-mibenlét teljes mértékben hiányzik (érthetőbben: a nő, ha igazán, ha valóban nő, akkor egyáltalán nem lehet zseni, hiszen ez tipikusan a férfiak kiváltságaként tartható számon). A nőnek amellett, hogy nincs logikája, értelme, lelkiismerete, valamint esetében az igazság és etika érzéke is jellembeli hiánycikk, W. még abban is kételkedett, hogy egyáltalán van a nőknek lelke. A beteges (élet)szemléletű tudós a férfit a világteremtő képmásának tekintette, míg a nő és a bűn közé egyenlőségjelet helyezett ki. Mindezt azzal magyarázta – egyúttal summázta is –, hogy a nőnek egyetlen rendeltetése az életben az (semmi feltételesmód!), hogy mindenben a férfi ellentéte lehessen.
