„Én soha nem fogok a hasamhoz beszélni!”
Mindig furának tartottam, hogy a várandós anyukák folyton a pocakjukhoz beszélnek, mintha az lenne a gyerekük. Na, én ezt soha nem fogom csinálni, az biztos! Amikor megtudtam, hogy babát várok, simogatni kezdtem a hasam, és beszéltem hozzá. Nem tudom, ez valami ösztön lehet.
„Én soha nem fogok császárral szülni!”
Persze, hogy császármetszéssel szültem. A várandósság elején természetes szülésről, gátvédelemről ábrándoztam. Még tornára is jártam, málnalevél teát ittam. Nagyon készültem arra a mindent elsöprő, földanya-érzésre, amiről olyan sokat olvastam. Eldöntöttem, hogy én bizony nem szülök császárral. Nem így lett. Az élet, és a kisbabám mindent átírt. Császármetszés lett a nagy készülődésből.
Az az érzés, amikor megtudod, hogy ezt kell tenned ahhoz, hogy minden simán menjen, akkor minden elved, minden elképzelésed a múlt ködébe vész, és teszed, amit egy anyának kell. Amikor a babámat először a karomba foghattam, nem éreztem magam kevésbé anyának, mintha természetes úton hoztam volna világra őt.
Az az érzés, amikor megtudod, hogy ezt kell tenned ahhoz, hogy minden simán menjen, akkor minden elved, minden elképzelésed a múlt ködébe vész, és teszed, amit egy anyának kell. Amikor a babámat először a karomba foghattam, nem éreztem magam kevésbé anyának, mintha természetes úton hoztam volna világra őt.
Olvass még a témában
„Én soha nem adok neki tápszert!”
Eltökéltem, hogy én csakis szoptatni fogok. A tápszer szóba sem jöhetett! Persze ember tervez, a természet és a kisbaba pedig jól keresztbehúzza. A szoptatás az elejétől nehézkesen ment, a mellszívó lett az egyik legjobb barátom. Persze folyton fáradt voltam, a babám meg éhes. Sajnos olyan kevés tejem volt, ami nem volt elég. Kellett a tápszer, nem volt választás.
A cikk folytatódik, lapozz!
