Gyermektelen, fiatal felnőttként voltak romantikus elképzeléseim a gyermekekkel való közös életről, a gyermeknevelésről. Csodás kis elveket gyártottam, amelyektől semmi esetre sem akartam eltérni majd, ha gyerekeim lesznek. Természetesen, ahogy az lenni szokott, az első öt percben minden felülíródott, amikor az első gyermekemről tudomást szereztem, a születése után pedig az elveimet is sutba dobhattam. Éljen az anyaság!
Íme, az én „soha” mondataim:
„Én soha nem fogok a hasamhoz beszélni!”
Mindig furának tartottam, hogy a várandós anyukák folyton a pocakjukhoz beszélnek, mintha az lenne a gyerekük. Na, én ezt soha nem fogom csinálni, az biztos! Amikor megtudtam, hogy babát várok, simogatni kezdtem a hasam, és beszéltem hozzá. Nem tudom, ez valami ösztön lehet.