Szinte biztos, hogy gyerekkorodban volt egy olyan mondat, amit a szüleidtől hallottál, és belül azonnal forgattad a szemed. Talán még vissza is beszéltél, vagy csak magadban esküdtél meg, hogy te soha nem fogod ezt mondani. Soha nem leszel ilyen. Majd te másképp csinálod. Aztán egy nap kinyitod a szádat és a szülőd hangján szólalsz meg. Egyszer csak ott vagy, és ugyanazokat a szavakat mondod, ugyanolyan hangsúllyal, ugyanolyan helyzetben. És az a pillanat egyszerre vicces, megdöbbentő és valahogy mélyen elgondolkodtató. Ismerős a helyzet?
Miért utáltuk annyira ezeket a mondatokat?
Gyerekként a szülői tanácsok nagy része azért volt elviselhetetlen, mert nem kértük. Mert akkor kaptuk, amikor épp a saját fejünkkel akartunk gondolkodni. Mert mögöttük ott volt az a csendes üzenet, hogy mi még nem tudunk eleget, hogy a tapasztalat fontosabb az érzésnél, hogy majd megértjük, ha nagyok leszünk. És pont ez volt a baj. Nem feltétlenül a tartalom, hanem az, hogy valaki más tudta helyettünk, mi a jó nekünk. Ez tizenévesen elviselhetetlennek érződik, mert az önállóság keresése pontosan arról szól, hogy mi magunk akarjuk kitalálni, mi igaz és mi nem.







