Kifejezve
Nekünk, nőknek fiatalkorunktól kezdve azt tanítják, hogy a totális önfeláldozás a család iránti szeretet kifejezése. Magunk elé helyezzük a férjünket, a gyerekeket, gyakorlatilag mindenkit. Ott vagyunk minden iskolai és családi megmozduláson, és mindenkinek rendelkezésére állunk, akinek segítségre vagy érzelmi támogatásra van szüksége.
És ez megy hosszú éveken keresztül, egészen addig, amíg egyszer fel nem tesszük a kérdést, hogy mi magunk hol is vagyunk ebben a tökéletes családi képben, amit teremtettünk.
Ez a pillanat nálam – ahogy a legtöbb nőnél – negyven éves korom körül érkezett el. Elutaztam volna hétvégére a csajokkal, de nem tudtam, mert a család képtelen volt nélkülem funkcionálni. A férjem nem lett volna képes megugrani a feladatokat: nem tudta volna összekészíteni és táncversenyre vinni a lányunkat, nem tudta volna megoldani az ajándék és torta logisztikáját a zsúrra, amire a fiunk volt hivatalos, és nem tudta volna előre lefőzni vasárnap a jövő heti kaját a gyerekeknek. Olvass még a témában
Így amíg a barátnőim a borvidéken wellnesszeltek, addig én a szokásos módon végigdolgoztam a hétvégét, a férjem pedig – hogy „ne legyen láb alatt” – elment szépen horgászni. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy nem engedem, hogy továbbra is ez legyen az életem.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
