A tavaszi bezártság szembesített vele, hogy változtatni szeretnék az életemen, és itt az ideje, hogy felelősséget vállaljak valaki másért. Így történt, hogy egy hónappal ezelőtt gazdi lettem.
Tudom, hogy sokan döntöttek így a karantén napjaiban, hiszen szembesültek azzal, hogy mennyire magányosak. Én is így vagyok ezzel, két párkapcsolat között, vidéken élő rokonokkal. De a vággyal, hogy az életem haladjon előre, úgy döntöttem, hogy befogadok egy kis élőlényt. Eddig igazi macskás típus voltam, most viszont úgy döntöttem, hogy egy kutya tenné teljessé az életemet, így elkezdtem keresni az „igazit”. Volt elképzelésem a fajtáról, de nem akartam vásárolni, hiszen rengeteg szeretetreméltó kutyus keres gazdit. Így került hozzám egy éves korában teljesen szocializálatlanul, de szerencsére jó kezek közül egy tüneményes keverék kutyus, akit Kiwinek kereszteltem.
Kereken egy hónap telt el azóta, hogy egymás gazdái lettünk, Kiwi és én, így azt hiszem, hogy itt az ideje levonni az első hetek tanulságait.
Ez tényleg nagy felelősség
Persze az ember tudja, kimondja hangosan, tervezgeti, emésztgeti. Én is hónapokat adtam magamnak, mert tudni akartam, hogy biztos vagyok-e a dolgomban. És mikor megléptem és hazahoztam őt, a kezdeti örömöt néha pár percre felváltotta a sokk.
Ez a kis lény mostantól rám van utalva, engem követ, rajtam múlik az élete, a boldogsága, a jókedve, az egészsége, minden.
Egy hónap után már kialakult egy kellemes kis rutinunk. Bár még nagyon az elején vagyunk a közös életünknek, a gondolat, hogy ugyanez a kutya – reményeim szerint – tíz-tizenkét év múlva is ott hever majd a szőnyegemen, bárhova is sodor az élet, egyszerre csodálatos és mégis ijesztő.
Mit csinálnék másképp?
Kevesebbet aggódnék. Persze, továbbra is örülök, hogy nem kapkodtam el a dolgot, de a kutakodás heteiben rengeteget stresszeltem azon, hogy elég jó vagyok-e én egy kutyának. Azon gondolkodtam, felnőtt vagyok-e a feladathoz, hogy egyedül vállaljam ezt. Miközben azt látom, hogy mások sokkal bátrabban ugranak bele igazán problémás kutyák befogadásába is, hiszen a bizalom kialakul és az együtt töltött idő mindig megtérül.
Amit még másképp csinálnék, hogy már az első naptól kutyasuliba vinném Kiwit.
Ott minden kétségemet azonnal eloszlatnák, rögtön megkapnám a válaszokat a fel-felmerülő kérdésekre és rengeteget tanulhatnék a szakemberektől. Az élet úgy hozta, hogy csak ősztől tudunk kutyasuliba járni majd, addig pedig továbbra is tele vagyok kérdésekkel, hogy jól csinálom-e.
Milyen pluszt adott?
Nem túlzás kijelentenem, hogy óriási mázlim van Kiwivel. Az első perctől szobatiszta, nagyon ragaszkodik hozzám és cseppet sem ellenséges más kutyákkal. Bármilyen helyzetbe kerültünk az elmúlt hetekben, mindenben szuperül viselkedett, így egyelőre csak a pozitív oldalát tapasztaltam meg a gazdilétnek, egyetlen dolgot leszámítva, ez pedig a koránkelés. Úgy érzem, hogy soha többé nem leszek kipihent, de még ennek is látom az előnyeit, hiszen ha a szervezetem beáll majd erre a ritmusra, elképesztően hálás leszek, hogy megélhetem a reggeleket, amik az utóbbi években sokszor kimaradtak az életemből.
Alapvetően magányos farkas típus vagyok, így számomra a városi kutyás lét igazi komfortzóna-elhagyás. A téren, a parkban, a villamoson, mindenhol megszólítanak, beszédbe elegyednek velem más kutyások, kutyarajongók.
Egyelőre szokom ezt az új szerepet, ahogy Kiwi is szokja még, hogy egymáshoz tartozunk. Egyre bátrabb és kíváncsibb, de azt hiszem, máris mindketten érezzük, hogy egy csapat vagyunk.