Nem, a kutyád nem olyan, mint a gyereked

Pontosan tudom, milyen mély és őszinte szeretetet lehet érezni egy háziállat iránt. Mégsem gondolom, hogy például az elbúcsúzás a cicámtól, bármennyire is fájdalmas volt, egyáltalán a közelébe érne annak az iszonyatnak, amit akkor éreznék, ha a gyerekemmel történne valami.

Én ezt egy kicsit furának tartom, de őszintén szólva nincs bajom vele. Miért lenne? Őket nyilvánvalóan boldoggá teszi, az állatoknak szemmel láthatóan jó sora van, és nem ártanak ezzel senkinek. Legyenek boldogok!

De amikor nemrég egy ismerősöm azt kezdte el nekem magyarázni, hogy pontosan tudja, milyen érzés anyának lenni, hiszen neki is van egy kutyája (!!!), azt hittem lefordulok a székről. Fel nem tudom fogni, hogy gondolhatja ezt a párhuzamot komolyan bárki is, de úgy tűnik, egyre többen így tesznek, úgyhogy legyen: 2025 van, és megírom a cikket róla, hogy nem, ha kutyád van (vagy macskád, hörcsögöd, szobapáfrányod) az nem olyan, mintha gyereked lenne. És hidd el nekem: nem is úgy szereted.

A szeretet más formája

Szerethetjük a kutyánkat végtelenül, feltétel nélkül, sőt őszintén hiszem, hogy így is kell szeretnünk az állatokat, akiket magunk mellé fogadtunk. De az a szeretet nem azonos a gyerekünk iránt érzett szeretettel. Egy gyerek nem csak társa az embernek, hanem tükre, felelőssége és jövője is. Egy gyereket nem tudsz egy panzióban hagyni, ha nyaralni mész. Egy gyereknek nem elég naponta kétszer enni adni és sétáltatni, és nem lehet este néhány órára magára hagyni, amíg leugrasz találkozni egy barátoddal.

Egy kutyával is törődni kell, ez nem kérdés. De egy gyerek életének formálása és egy kutya ellátása egészen egyszerűen nem összevethető feladat. Még akkor sem, ha mindkettővel kapcsolatban vannak álmatlan éjszakák, felelősség és anyagi kiadások. Soha nem állítanám, hogy állatot tartani nem nagy munka és felelősség. Csak azt mondom, hogy nem olyan, mint egy gyerek. És nem is lehet egy állatot összemérni egy gyerekkel – utóbbi azért mégis csak egy ember.

Miért mérnénk össze őket?

Nemrég olvastam egy posztot az interneten, amit egy gyászoló édesapa írt. Ebben elmondta, hogy miután egy halálos betegség következtében elvesztették a kislányukat, és visszatért a munkába, egy kollégája azt mondta neki, pontosan tudja, mit érez, hiszen neki is meghalt nemrégiben a kutyája.

Felteszek egy morbid kérdést: ha egy fuldokló kutya és egy fuldokló gyerek közül csak az egyiket tudod megmenteni, kit választanál?

Nem hiszem, hogy van ép értelmű ember, aki ne a gyereket mentené meg. Azért, mert az utóbbi élete mégis csak értékesebb.

A legrosszabb az egészben az, hogy én is utálom feltenni ezt a kérdést. Nem, nem jó érzés két élőlényt összehasonlítani, és arra gondolni, hogy melyik halála lenne a „kevésbé rossz”. Őszintén szólva magamtól soha eszembe sem jutna ilyesmin gondolkodni. Nem szoktam az utcán sétálgatva helyes kutyákat látva arra gondolni, hogy „jaj de aranyos, de azért egy fuldokló gyerek mellől nem menteném ki”, egészen egyszerűen azért, mert nem vagyok pszichopata.

Nem szeretem ezt az összehasonlítgatást, de nem én kezdtem. Ha viszont valaki elkezdi, és úgy tesz, mintha a kutyák és a gyerekek egyenlőek lennének, biztosan szólni fogok, hogy nem. És nem is kell annak lenniük. Szerethetjük az állatainkat. Érezhetünk irántuk őszinte, mély törődést és elköteleződést, és ez a szeretet és kapcsolódás legitim, fontos és érvényes akkor is, ha nem próbáljuk a szülő-gyerek kapcsolathoz mérni. Úgyhogy könyörgöm, inkább ne tegyük.