Egyéb

Egy elpusztíthatatlan nő naplója 22. rész – A múltba fagyott érintés ereje

Egy elpusztíthatatlan nő naplója 22. rész – A múltba fagyott érintés ereje

Sokáig nem képes az ember befelé szeretni. Minél több az idő, annál inkább kifelé szeretünk… mert gondolkodunk azon, hogyan csinálhatnánk meg még tökéletesebbre a szerelmet.

Cicomázva… tökéletes emlékké. Emlékké, melyre öregkorunkban mosolyogva gondolunk vissza.

Minél idősebb az ember, annál inkább a valóságban él. Kénytelen a megélésre, átélésre koncentrálni… kénytelen elhagyni a cicomát. Nincs rá ideje. Csak élni van ideje.

Azt hallottam egyszer, hogy minden szerelem után egy nagyobb szerelem jön. Valóban így van. Mármint, ha a „ nagyobb” szót úgy értelmezzük, hogy elmélyültebb. Ahogy kopnak a cicomák, úgy válik egyre láthatóbbá a saját belső igény. És az ember egyre inkább arra törekszik, hogy ezt az igényt kielégítse.

Öregedvén egyre halkabban szeretek, és egyre mélyebben. Egyre nagyobb átéléssel, megéléssel.

Mit nekem első csók…Életem első csókja még a szomszéd szopornyicában döglődő macskájában is párzási gondolatokat ébresztett… Első csókom a testet táplálta. Mostani csókjaim a lelket. Önmagukért boldogok a mostani csókok, nem pedig azért, mert az emberi faj fennmaradását éltetik.

Szombaton este lázban égtem. A csodás, ismeretlenre való várakozás lázában. Készülődtem… lélekben felkészültem a vasárnapra, a jóra…

Húsz évvel ezelőtt kezdődött. Ifjú anyuka voltam, aki le sem tette elsőszülött csecsemőjét a kezéből. A szívesen látott vendég random toppant be. Magam sem voltam tisztában vele, hogy szerelmes voltam vaskos humorába, mosolyra álló ívelt szájába, abba, ahogy folyamatosan játszott kulcsával. És bár elég diszkriminatív, de a magasságába is.

Az ágyon ültem a hátamat támasztva, gyereket ringatva. Férjem valahol körülöttem, a vendég pedig velem szemben. Kulcsa után nyúlt, de az én lábfejemet simította végig. Megállt a levegő… aztán továbbhaladt a perc, mintha meg sem történt volna. Karomban lévő gyerekem iránt érzett szerelmem felfogta és elnyelte az érintés csodáját. Nem gondoltam többé az érintésre… belefagyott abba a percbe.

Pontosan húsz év telt el. Véletlen találkozás volt, és én képtelen voltam nem érezni újra a csodálatot. Magas, és majdnem tökéletes… elérhetetlen. A humora a régi, ahogy a mosolya is, és most is ott a kulcs a kezében, mindig. Egy régi, ami új.

Találkozó, amibe belegondolni sem mertem. Aztán egymás kerülgetése, és egy puha csók, ami felolvasztotta ama bizonyos percet, amibe belefagyott egykor az érintés.

Mese ez, egy nyálas-romantikus mese. És épp velem történik. Már harmadik hónapja. És hol a hiba? Pontosan ott, mint a szappanoperákban általában… barátnője van. Hát… nem lehet minden tökéletes.

Felvidéken töltöttünk egy napot. Egy több száz éves vadászkastély és annak száz szobája, a millió látnivaló, melyek a lelket gazdagítják… és egy aranybánya… sosem voltam még bányában. Egy, az összekulcsolt tenyerünkbe illő hatalmas ásványszív, amit együtt melegítettünk, és amit én kaptam örökbe. Egy belváros, több száz éves épületekkel, melyek közül az egyik romosabba beosontunk. A távoli múltban éltük a jelent…

Aztán pár nap múlva egy kis veszekedés, melynek fültanúi nem a szomszédok, hanem az angyalok voltak. Aztán egy mondat tőle:

– Nem akarok megint húsz évet várni. 

Én pedig csak néztem bambán…

Aztán eltelt megint pár nap, és egy fontos kérdés tőlem:

– Lesz olyan esténk, amikor lefekvés előtt egymás mellett fogunk könyvet olvasni?

Igen, a késői szerelmek ilyen kevéssel is beérik. Kevéssel, ami a legtöbb.

Öregedvén már ez a perspektíva. Nem románc, amit cicomázunk, hogy emlék legyen… emléknek ott van a pillanatba fagyott, ám mára olvadó érintés, aminek mindez köszönhető.

Sosem gondoltam volna, de ez a létforma egyáltalán nem unalmas. Megéljük az álmainkat… a lehetetlent.

Paradoxon… mert öregedvén nem a múltnak, hanem a jelennek és a jövőnek élünk.

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást