Egy elpusztíthatatlan nő naplója 22. rész – A múltba fagyott érintés ereje

Cicomázva… tökéletes emlékké. Emlékké, melyre öregkorunkban mosolyogva gondolunk vissza.

Minél idősebb az ember, annál inkább a valóságban él. Kénytelen a megélésre, átélésre koncentrálni… kénytelen elhagyni a cicomát. Nincs rá ideje. Csak élni van ideje.

Azt hallottam egyszer, hogy minden szerelem után egy nagyobb szerelem jön. Valóban így van. Mármint, ha a „ nagyobb” szót úgy értelmezzük, hogy elmélyültebb. Ahogy kopnak a cicomák, úgy válik egyre láthatóbbá a saját belső igény. És az ember egyre inkább arra törekszik, hogy ezt az igényt kielégítse.

Öregedvén egyre halkabban szeretek, és egyre mélyebben. Egyre nagyobb átéléssel, megéléssel.

Mit nekem első csók…Életem első csókja még a szomszéd szopornyicában döglődő macskájában is párzási gondolatokat ébresztett… Első csókom a testet táplálta. Mostani csókjaim a lelket. Önmagukért boldogok a mostani csókok, nem pedig azért, mert az emberi faj fennmaradását éltetik.

Szombaton este lázban égtem. A csodás, ismeretlenre való várakozás lázában. Készülődtem… lélekben felkészültem a vasárnapra, a jóra…

Húsz évvel ezelőtt kezdődött. Ifjú anyuka voltam, aki le sem tette elsőszülött csecsemőjét a kezéből. A szívesen látott vendég random toppant be. Magam sem voltam tisztában vele, hogy szerelmes voltam vaskos humorába, mosolyra álló ívelt szájába, abba, ahogy folyamatosan játszott kulcsával. És bár elég diszkriminatív, de a magasságába is.

Az ágyon ültem a hátamat támasztva, gyereket ringatva. Férjem valahol körülöttem, a vendég pedig velem szemben. Kulcsa után nyúlt, de az én lábfejemet simította végig. Megállt a levegő… aztán továbbhaladt a perc, mintha meg sem történt volna. Karomban lévő gyerekem iránt érzett szerelmem felfogta és elnyelte az érintés csodáját. Nem gondoltam többé az érintésre… belefagyott abba a percbe.