Egyedül fuldoklani egy kicsi, hátsó udvari albérletben nem annyira jó, hiszen ilyenkor a halálfélelem az egyetlen, aki megkérdezi tőled: hogy vagy? Ez pedig nem olyan jó móka. Hacsak, nem akarsz cicázni a halállal…
Végső becsapódási pontként, az orvosi ügyeletről hazafelé, találkoztam egy régen látott barátnőmmel. Emlékeimben egy szikrázóan csillogó szermű, filigrán, nagyszájú, határozott anya volt, aki folyamatosan szedi ráncba virgonc fiát, és szintén virgonc férjét, és akinek annyi humorérzék volt, hogy szülés közben a férfi nem iránti retorzióként ,,bikából” megmarkolta szülesztő orvosa koronaékszerét. Igen, emlékeim ezek voltak. Most egy öreg nénit láttam. Nem ősz hajszálai, nem megtört mozgása, nem elhanyagolt kinézete, nem betegségeinek sorai voltak azok, ami nénivé tették. Egyszerűen csak hiányzott a szeméből a csillogás.
Sikítani akartam. Nagyot sikítani. Mert megláttam azt, hogy nem voltak megoldásai az életre, karakánsága ellenére sem, gyakorlatilag soha. Emiatt a tetszhalott állapotba, a ,,túlélni az életet valahogy” stádiumba sodródott… Olvass még a témában
A sikítás elmaradt… viszont rájöttem, hogy mit akarok. Élni. Jól élni.
