Egy elpusztíthatatlan nő naplója 11. rész – A lélek-nagytakarítás

Nem tudom, hogy ki volt már olyan helyzetben, hogy időlegesen levegő nélkül volt kénytelen élni. Nem tudom, ki az, aki át tudja érezni azt, teljes valójában, hogy a levegő létszükséglet. Azt viszont tudom, hogy senkinek nem kívánom ezt az állapotot. Hacsak nem valamilyen tanulási célzattal nem, ahogy ez nálam történt.

Azt mondják, hogy aki a tüdejét rongálja, az vágyja a halált tudat alatt. Elutasítja az éltető levegőt. A családállítás, a Hellinger-terápia óta tudom, hogy én az éltető oxigén megvonásával büntetem, irtom magam – tudattalanul, komoly bűneim, bűntudatom következményeiként.

Gyerekkoromban hányingerem volt a legcsekélyebb füsttől, gyűlöltem a cigarettát. Aztán jött a kamaszkor és a szocializálódás csapdája. Így esett, hogy úgy ölöm magam a cigi által, huszadik éve, mégpedig úgy, hogy nem ad élvezeti élményt. Mivel függőség, annak minden ismérvével, jutalmazom vele magam: amikor bulizom, amikor letudtam egy nehezebb részt a munkámból. A képlet tehát egyszerű: jutalomból gyilkolom tüdőmet.