Egyéb

Egy elpusztíthatatlan nő naplója 11. rész – A lélek-nagytakarítás

Egy elpusztíthatatlan nő naplója 11. rész – A lélek-nagytakarítás

Tudjátok, mit jelent dohányozni és arról leszokni? Előbbinél a teveszart is elszívná az ember, amikor nincs cigije, utóbbinál pedig inkább megenné a teveszart, ha elmulasztja a cigi utáni vágyat…

Nem tudom, hogy ki volt már olyan helyzetben, hogy időlegesen levegő nélkül volt kénytelen élni. Nem tudom, ki az, aki át tudja érezni azt, teljes valójában, hogy a levegő létszükséglet. Azt viszont tudom, hogy senkinek nem kívánom ezt az állapotot. Hacsak nem valamilyen tanulási célzattal nem, ahogy ez nálam történt.

Azt mondják, hogy aki a tüdejét rongálja, az vágyja a halált tudat alatt. Elutasítja az éltető levegőt. A családállítás, a Hellinger-terápia óta tudom, hogy én az éltető oxigén megvonásával büntetem, irtom magam – tudattalanul, komoly bűneim, bűntudatom következményeiként.

Gyerekkoromban hányingerem volt a legcsekélyebb füsttől, gyűlöltem a cigarettát. Aztán jött a kamaszkor és a szocializálódás csapdája. Így esett, hogy úgy ölöm magam a cigi által, huszadik éve, mégpedig úgy, hogy nem ad élvezeti élményt. Mivel függőség, annak minden ismérvével, jutalmazom vele magam: amikor bulizom, amikor letudtam egy nehezebb részt a munkámból. A képlet tehát egyszerű: jutalomból gyilkolom tüdőmet.

Aztán, jött a megváltó asztma, mint A Nagy Tanító, aki ezt mondta: 

– Hidd el nekem! Levegő nélkül [email protected] [email protected]! Megmutatom! Jó? 😀 Csak, hogy fejezd be a bohóckodást, és el tudd dönteni, végre, hogy akarsz-e élni… – és itt belevigyorgott a képembe.

És megmutatta: sípoltam, szédültem, ájulás közeli állapotban voltam, akármilyen nagy levegőt vettem, úgy éreztem, hogy oxigén nélküli levegővel szívtam tele a tüdőm. Egyszóval, rendesen becsúszott a sportszelet a bugyimba, úgy megijedtem. Asztmásnak lenni, fizikailag nagyon fárasztó, kábé olyan, mintha folyamatosan kardioznál – levegő nélkül.

Mit mondjak… Asztma Tanító Mester igen hatékony. Ahogy az ügyeletes orvos is, aki megspékelte fenékizmomat egy szteroid injekcióval, asztmapumpát nyomott a számba, és csak annyit kérdezett, hogy vágyom-e tíz év múlva hordozható oxigénpalackra… 

Harmadik napja nem érte tüdőmet füst.

Egyedül fuldoklani egy kicsi, hátsó udvari albérletben nem annyira jó, hiszen ilyenkor a halálfélelem az egyetlen, aki megkérdezi tőled: hogy vagy? Ez pedig nem olyan jó móka. Hacsak, nem akarsz cicázni a halállal…

Végső becsapódási pontként, az orvosi ügyeletről hazafelé, találkoztam egy régen látott barátnőmmel. Emlékeimben egy szikrázóan csillogó szermű, filigrán, nagyszájú, határozott anya volt, aki folyamatosan szedi ráncba virgonc fiát, és szintén virgonc férjét, és akinek annyi humorérzék volt, hogy szülés közben a férfi nem iránti retorzióként ,,bikából” megmarkolta szülesztő orvosa koronaékszerét. Igen, emlékeim ezek voltak. Most egy öreg nénit láttam. Nem ősz hajszálai, nem megtört mozgása, nem elhanyagolt kinézete, nem betegségeinek sorai voltak azok, ami nénivé tették. Egyszerűen csak hiányzott a szeméből a csillogás. 

Sikítani akartam. Nagyot sikítani. Mert megláttam azt, hogy nem voltak megoldásai az életre, karakánsága ellenére sem, gyakorlatilag soha. Emiatt a tetszhalott állapotba, a ,,túlélni az életet valahogy” stádiumba sodródott… 

A sikítás elmaradt… viszont rájöttem, hogy mit akarok. Élni. Jól élni.

Én akarok lenni az utca 80 éves Janka nénije, akihez málnaszörpért jönnek a falu gyermekei, akik a játszásban megfáradtak.

Hintaszékben akarok zoknit és pulcsit kötögetni unokáimnak, miközben ősz kontyomat igazgatom a fejem tetején a kötőtűvel, amikor megakadok a mintával.

Virágos kertet akarok, ahová ki lehet ülni rajzolgatni, festegetni, persze csak a hajnali gyomlálás után.

Délutánonként, esténként pedig írni akarok, szépeket, jót és sokat, a világ jobbulására, miközben kutyám és macskám testközelben, érinthető távolságban vannak.

Ha pedig a sors úgy hozza, hogy ehhez társat is kapok, az már csak hab lesz a tortán – remélem mindkettőnknek.

Mindig úgy véltem, hogy a mikor az ember csókolózik, lelket cserél. A közelség miatt, a tüdőnket megjárt levegőt szívja be a másik ember. Életünk utolsó légvételét nevezik úgy, furcsa hangjánál fogva, hogy kiadjuk a lelkünket… Lélegzet – lélekzet, mint lélekkel felvértezett… szójáték csupán, de hiszem, hogy amikor tüdőnket mérgezzük, lelkünk lakhelyét mérgezzük. Keresse meg hát mindenki magának az okot, miért teszi ezt…

Tehát, az újrakezdés nem az, ha úgy pasira vágyunk. Az csak a magány kitöltésére irányuló vágy. Tehát az újrakezdés nem az, ha életünk napjait sufni-tuning megoldásokkal lökjük tovább és feszítünk, mint pók a lucernásban, hogy működik a ,,szingli” magány.

Az újrakezdés az, hogy a lehetőségeket kell meglátni magunkban – nem mindig csak másban, a gyerekben, párunkban, vagy a szomszéd kallódó Pistikéjében.

Ezen felül meg kell látnunk bűneinket, és meg kell tudni bocsátanunk magunknak. A nagyokat is. Sőt, csak azokat.

Aztán pedig abba kell hagyni a fuldoklást… csak így, egyszerűen… akár fizikai, akár lelki fuldoklásról van szó. És rögtön működni fog egy csomó minden…

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást