A családállítás egy olyan eszköz, ami – jó kezekben – sokkal mélyebbre megy, mint azt az ember előre gondolni merné. Nem véletlen, hogy itthon is egyre többen nyitnak felé, és az sem, hogy minden szakember idővel kialakítja a saját módszerét. Van, aki a klasszikus Hellinger-féle irányvonalat viszi tovább, mások pszichodrámával, energetikai munkával, aromaterápiával vagy testérzékeléssel kombinálják ezt a varázslatot.
Az elmúlt 4-5 évben elég sokat láttam ebből a világból. Már meg sem tudom számolni, hányszor állítottak nekem, hányszor voltam szereplő, vagy éppen csendes megfigyelő, mert nem hívott az adott állítás.
Mindig ugyanannál a terapeutánál voltam, mert mélyen bízom benne. Láttam, hogyan tartja egyben a teret és az embereket, még akkor is, amikor tényleg minden a feje tetejére áll. Az ő jelenléte biztonságot ad, az állítások pedig mindig mélyre mennek – és mindig segítenek. Olvass még a témában
Aztán nemrég úgy éreztem, ideje kicsit nyitni másfelé
Sok önmunka van már mögöttem, bátrabb és nyitottabb is lettem az utóbbi időben. Ráadásul néhány barátnőm egyre lelkesebb lett, és kialakult egy kis, bensőséges „önismereti csapatunk”. Egyikünk bedobta az ötletet, hogy próbáljunk ki valami újat: a jógikus családállítást. Mivel a jóga gondolata régóta motoszkál bennem (érdekel, csak valahogy sosem mélyültem el benne), azonnal ráharaptam a témára. Talán most végre közelebb kerülök hozzá!
Nos… ez a közeledés ismét elmaradt. A jógikus címke alatt többféle ászanára, mozgásra számítottam – ehelyett csak egy ülőgyakorlatot gyakoroltunk, ami leginkább egyfajta meditatív befelé figyelésre hasonlított.
Nem volt rossz, csak nem az a fajta rituálé, amit vártam. Később jöttek légzőgyakorlatok is – ezek már meglepően erősen hatottak. A mantrákkal és mudrákkal viszont nem igazán tudtam mit kezdeni. Nem állítom, hogy nem működnek, de nálam akkor és ott egyszerűen nem történt semmi különös.
