Az idei választások kapcsán olyan beszélgetések indultak el köztem és a lányom között, amelyek korábban nem voltak részei a mindennapjainknak. Anyaként egyre világosabb számomra, hogy nem az a kérdés, beszéljünk-e a politikáról, hanem az, hogy milyen mintát hagyjunk magunk után.
A hallgatás nem semleges állapot
Sokáig én is azt gondoltam, hogy a politika afféle extra teher, amire egyszerűen nincs kapacitása az embernek. Dolgozunk, gyereket nevelünk, sokan idős szülőket támogatunk, lavírozunk a mindennapok logisztikájában, és közben próbálunk – jobb esetben – néha saját magunkra is időt szakítani. Ebben az állapotban könnyű azt mondani, hogy a politika túl bonyolult ahhoz, hogy igazán értsük, és túlságosan megosztó ahhoz, hogy bármelyik párt vagy polgármesterjelölt mellett nyugodt szívvel letegyük a voksunkat.
Aztán lassan elkezdett összeállni bennem, hogy a távolmaradás és a csend valójában nem üres tér. Ez is egy álláspont, csak épp a fenntartásé, és sokszor annak a kimondatlan vállalása, hogy kivonom magamat a felelősség alól.
Olvass még a témában
Rájöttem, hogy ez nem túl felnőttes hozzáállás. Amikor nem beszélünk a közös ügyeinkről, azt üzenjük, hogy „nekünk mindegy” és nem baj, ha a rólunk szóló döntések valahol máshol, mások által születnek meg.
Miközben sok felnőtt és szülő ezt a szemléletet teljesen természetesnek veszi, a mai fiatal generációk – legalábbis az én tapasztalataim szerint – egyáltalán nem ilyenek. Nemrég két alkalommal is hallottam, ahogy éppen fiatalok voltak azok, akik egészen természetesen, árnyaltan beszélgetnek politikáról. Én az ő korukban mindennel foglalkoztam, csak a választásokkal nem. Elmentem szavazni, nagyjából követtem az eseményeket, de belül azt éreztem, egyéni szinten úgysem számít, mit gondolok.
Ma már viszont nem akarok kimaradni a politikai nevelésből sem
Szülőként óriási felelősségünk van abban, hogyan viszonyulnak majd a gyerekeink a közös döntésekhez. Attól, hogy mi nem beszélünk velük ezekről a kérdésekről, véleményük még lesz – csak adott esetben ellenőrizetlen forrásokból, félmondatokból, kortársi benyomásokból összerakva. Ez önmagában nem feltétlenül tragédia, de a helyzet ennél jóval összetettebb. Ráadásul a véleménynyilvánítás hiánya is üzenet: azt közvetíti, hogy a politika valami titkos dolog, amivel jobb nem foglalkozni. Márpedig én nem ezt szeretném továbbadni a lányomnak.
A szavazás egyszerre jog és felelősség.
Nem kell rajongani érte, nem kell minden politikai történést percre pontosan követni, de igenis fontos megérteni, hogy a döntések hatással vannak az életünkre, a gyerekeink jövőjére, és azokra a terhekre, amelyeket naponta cipelünk. Erről beszélni nem politikai agitáció, hanem annak az alapja, hogy élni tudjunk egy olyan jogunkkal, amiért elődeink nem egyszer komoly árat fizettek. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy itthon és világszerte is jellemzően férfiak határozzák meg a politikát. Ha még a nehezen kiharcolt szavazati jogunkkal sem élünk, hogyan várhatnánk el, hogy valódi képviseletünk legyen?
Az első élmények: együtt az urnáknál
A lányom eddig minden alkalommal elkísért szavazni. Az elején még egészen egyszerű szinten beszélgettünk arról, hogy a felnőttek ilyenkor miről döntenek, és hogy szavazatával mindenki elmondhatja, mit tart fontosnak. Nem magyaráztam túl, nem akartam többet beletenni, mint amit az életkora elbírt, de fontos volt számomra, hogy természetes része legyen az életünknek az, hogy ilyenkor elmegyünk, sorban állunk, ikszelünk, majd bedobjuk a borítékot.
Ebben az életkorban sokkal inkább az élmény számít, mint a tartalom. Az, hogy a szavazás nem valami titokzatos, elérhetetlen esemény, hanem egy nyugodt, hétköznapi döntés, ami rólunk is szól.
Amikor már nem lehet félválaszokat adni
Aztán eljött az az időszak is, amikor egyre több kérdéssel találtam szembe magam, főleg most, hogy gyakorlatilag mindenhonnan ömlik ránk a politika. Teljesen természetes, hogy ahogy nőnek a gyerekek, egyre kíváncsibbak lesznek. Az iskolában hallanak ezt-azt, plakátokkal találkoznak, a politikai hirdetések pedig még a meséket sem kímélik. Szülőként ezekkel előbb-utóbb kezdenünk kell valamit. Ilyenkor különösen fontos, hogy a mi fejünkben is legyen valamiféle rend, mert a gyerekek azonnal megérzik a bizonytalanságot vagy az ellentmondásokat. Engem ez arra késztetett, hogy jobban felzárkózzak az aktuális kérdésekhez.
A szakértők szerint a nagyobbaknál már lehet arról beszélni, hogy egy-egy választás miként hat a saját környezetükre. Hogy miért számít, kire szavazunk, és milyen következményei lehetnek ennek az iskolai rendszerre, a helyi parkokra, a környezetünkre, a közlekedésre vagy az egészségügyre. Érdemes megnézni, mit ígérnek program gyanánt az egyes pártok, és végiggondolni, ezek a változások hogyan csapódnának le a saját kis világunkban. Amikor a gyerekek meglátják az összefüggést a mindennapjaik és a döntéseik között, akkor értik meg igazán, hogy számít a véleményük.
A kritikai gondolkodás és a vitakultúra ideje
A középiskolás kor már egészen más terep. Itt a közösségi média, az algoritmusok és az erős, sokszor szélsőséges vélemények világa veszi körül a fiatalokat, ezért szülőként az egyik legfontosabb feladatunk a kritikai gondolkodás erősítése. Nem az a cél, hogy megmondjuk, mit gondoljanak – ez már kiskamaszkorban is szinte lehetetlen küldetés –, hanem az, hogy megtanulják megkérdőjelezni az információkat, különbséget tenni tények és vélemények között, és képesek legyenek saját álláspontot kialakítani.
A fiatal felnőttek esetében már bőven belefér az is, hogy megosszuk velük, mi hogyan gondolkodunk bizonyos kérdésekről, de mindig hangsúlyozni kell, hogy nem szükséges velünk egyetérteniük.
Sőt, vitatkozhatnak, kérdezhetnek, kételkedhetnek, és kialakíthatják a saját nézőpontjukat. Hiszen végső soron erről szólna a politika!
A tiszteletteljes véleménykülönbség gyakorlása legalább olyan fontos, mint maga a politikai tartalom, mert ez az alapja annak, hogy később felelős, aktív felnőttekké váljanak.
A legerősebb üzenet mégis az, amit teszünk, nem az, amit mondunk. Bármit állítunk, a gyerekek elsősorban azt figyelik, hogyan viselkedünk. Ha elmegyünk szavazni, ha utánanézünk a kérdéseknek, ha nem gyűlölettel beszélünk azokról, akik másként gondolkodnak, akkor ezt viszik tovább. Ha viszont az ellenkezőjét, akkor azt.
Ezért beszélek most is sokat a lányommal az idei szavazásról, és mindarról, amit a közösségért teszünk. Azért, hogy tudja: a hangja számít, a kérdései jogosak, és a közös ügyeinkhez igenis van közünk.
