Nyolc éven át éltem albérletben hol két, hol három lakótárssal, ezért már nagyon vártam, hogy végre egyedül lakhassak. A sors iróniája, hogy épp azelőtt költöztem külön két barátnőmtől, hogy a koronavírus megjelent volna Magyarországon, és azóta megtapasztalhattam, mint jelent nagyon egyedül lenni. Ennyire azért nem akartam! Eleinte élveztem, hogy reggel ráérek 5 perccel azelőtt kelni, hogy elkezdődne a munkaidőm, hiszen itthonról dolgozom, de két hét bőven elég volt erre, és nagyon unatkozni kezdtem. A sorozatok maximum egy-két órára kötöttek le és már annyi filmet néztem, hogy nem hittem volna, hogy ez lehetséges. Mivel se erkélyem, se biciklim, se festővásznam, a lehetőségek tárháza hamar lecsökkent.
Az életemből eltűntek a szokások, éjjel későn aludtam el, hétvégén pedig sokszor délig is aludtam, közben pedig nagyon hiányozni kezdett a társaság, és azon kaptam magam, hogy egyre többször pityergek a semmiért.
Egy ilyen után jöttem rá arra, hogy valamit muszáj változtatnom, ha szeretném, hogy egyrészt ez a pár hónap ne legyen teljesen elvesztegetve, másrészről pedig azért, hogy a mentális egészségem megmaradjon.
Az első, amit megtettem, hogy megpróbáltam valamiféle rutint vinni a hétköznapokba, mert egy ponton már azt sem tudtam, milyen nap van, a hétvége pedig egybeolvadt a többi nappal. Egyedül, úgy, hogy nem volt kivel személyesen beszélgetni, ennek megvolt a lenyomata a hangulatomon. Így hát beosztottam magamnak, hogy mit kell elintéznem hétfőn, kedden, szerdán, és így tovább, legyen az a heti bevásárlás, a virágok átültetése, a szekrény kitakarítása, bármi, majd megpróbáltam őket tényleg betartani. Olvass még a témában
