Olvasónk, Krisztina több, mint másfél hónapja dolgozik otthonról, nem találkozott azóta senkivel, és csak a boltba jár le bevásárolni. Egyedülálló, nincs lakótársa, ezért a házi karantén számára nagy kihívással jár. Most megosztotta velünk, ő mit tesz azért, hogy mentálisan is egészséges maradjon ebben a helyzetben, és mit tanácsol azoknak, akik hasonló cipőben járnak.
Nyolc éven át éltem albérletben hol két, hol három lakótárssal, ezért már nagyon vártam, hogy végre egyedül lakhassak. A sors iróniája, hogy épp azelőtt költöztem külön két barátnőmtől, hogy a koronavírus megjelent volna Magyarországon, és azóta megtapasztalhattam, mint jelent nagyon egyedül lenni. Ennyire azért nem akartam! Eleinte élveztem, hogy reggel ráérek 5 perccel azelőtt kelni, hogy elkezdődne a munkaidőm, hiszen itthonról dolgozom, de két hét bőven elég volt erre, és nagyon unatkozni kezdtem. A sorozatok maximum egy-két órára kötöttek le és már annyi filmet néztem, hogy nem hittem volna, hogy ez lehetséges. Mivel se erkélyem, se biciklim, se festővásznam, a lehetőségek tárháza hamar lecsökkent.
Az életemből eltűntek a szokások, éjjel későn aludtam el, hétvégén pedig sokszor délig is aludtam, közben pedig nagyon hiányozni kezdett a társaság, és azon kaptam magam, hogy egyre többször pityergek a semmiért.
Egy ilyen után jöttem rá arra, hogy valamit muszáj változtatnom, ha szeretném, hogy egyrészt ez a pár hónap ne legyen teljesen elvesztegetve, másrészről pedig azért, hogy a mentális egészségem megmaradjon.
Az első, amit megtettem, hogy megpróbáltam valamiféle rutint vinni a hétköznapokba, mert egy ponton már azt sem tudtam, milyen nap van, a hétvége pedig egybeolvadt a többi nappal. Egyedül, úgy, hogy nem volt kivel személyesen beszélgetni, ennek megvolt a lenyomata a hangulatomon. Így hát beosztottam magamnak, hogy mit kell elintéznem hétfőn, kedden, szerdán, és így tovább, legyen az a heti bevásárlás, a virágok átültetése, a szekrény kitakarítása, bármi, majd megpróbáltam őket tényleg betartani.
Nem mondom, hogy mindig könnyű volt, és nem lett volna kedvem inkább csak heverészni a kanapén, de rájöttem, hogy ha van fix pont a napomban, aminek ráadásul tényleg van eredménye is, úgy sokkal jobban fogom érezni magam a nap végére.
Az pedig pláne sokat segített, hogy péntek estékre megvolt a „csajos” is. A legjobb barátnőmmel ugyanis megegyeztünk, hogy ezeken a napokon este együtt játszunk valamit a neten, vagy szimplán csak webkamerás beszélgetést tartunk.
Miután kialakítottam magamnak egy rutint, rájöttem arra is, hogy nem a legjobb ötlet éjjel sokáig fenn maradni, reggel pedig munkaidő előtt pár perccel kitámolyogni az asztalhoz. Nem volt időm rendesen felébredni, egész nap álmos voltam, és sokszor a reggeli is kimaradt, hiszen úgy gondoltam, inkább minél gyorsabban letudom a munkát, nem vesződök tojássütéssel vagy szendvicskészítéssel. Aztán eldöntöttem, hogy egy héten át változtatok rajta, és meglátjuk, mi lesz az eredménye.
Ugyanakkor keltem, mint korábban, és hagytam időt magamnak enni, a kávét meginni a nyitott ablak mellett, és elolvastam a híreket, baráti posztokat.
Néha volt kísértés arra, hogy kinyomjam az ébresztőt, de néhány nap után éreztem, hogy bár egyedül vagyok, és hiányzik a társaság, a lelkemnek mégis jót tett az a fél óra reggeli feltöltődés.
A bulizások, baráti programok mellett a testvéreim társasága hiányzott a legjobban. Tudom, hogy őket még egy darabig nem láthatom, hiszen messze lakunk egymástól, ezért sokat tanakodtam azon, hogyan csökkentsek a honvágyamon.
A telefonhívásokon és cseteléseken túl kialakítottunk egy közös csetet, ahol sorozatokat és filmeket ajánlunk egymásnak, (együtt, mégis külön) megnézzük őket, aztán beszélgetünk róluk.
Sőt, olyan is volt, hogy postán küldtünk egymásnak könyveket, mert mindenkinek lapult a polcán valami, ami a másikat érdekelhette. Megtaláltuk a módját annak, hogy bár nincs lehetőségünk találkozni, és nem tudunk személyesen beszélgetni, mégis folyamatosan azt érezzük, hogy lélekben együtt vagyunk.
Szerintem kétféle ember létezik: az egyik az, aki egyedül képes a leginkább sportolni, edzeni, és az, akit a társaság motivál, annak hiánya pedig eltántorít tőle. Én sajnos a második vagyok, ezért a házi karanténom első négy hetében alig mozogtam valamit. Persze a kilók könnyedén feljöttek! Körülöttem egyre többen kezdtek el online órákra járni: volt, aki a jógára esküszik, más az aerobikra, de mindannyian egyetértettek abban, hogy motiválja őket az, hogy ezek élőben zajlanak le. Úgyhogy adtam esélyt az egyiknek, és be kellett látnom, hogy tényleg előbb ráveszem magam a sportolásra, ha tudom, hogy több emberrel együtt csinálom. Ezt mindenkinek javaslom, aki nem bír nekikezdeni az otthoni edzésnek!
És a végére hagytam a legkritikusabb pontot: a szingliségemet. Három éve vagyok egyedül, úgyhogy tény, hogy bár egészen hozzászoktam ehhez, azért közben egyre jobban hiányzik is a szerelem. Mielőtt a koronavírus megjelent volna, elkezdtem randizgatni egy pasival, és jól alakultak a dolgaink. Aztán a harmadik randi után nem tudtunk többet találkozni, és a beszélgetések szép lassan megszűntek. Lehet, hogy ha vége lesz ennek az egésznek, újra találkozunk, de rájöttem, hogy a mostani helyzetben kár bármibe is beleringatnunk magunkat. Én azok közé tartozom, akik nem regisztráltak a Tinderre, mert tudom, hogy az egyedüllétemet nem csillapítaná.
Azt gondolom, mindenkinek más megoldás segít egyedülállóként ebben a helyzetben, és mindenkinek azt kellene tennie, ami jól esik neki.
Ha neked az segít, hogy beszélgetsz több emberrel is a társkeresőn, nyugodtan csináld! Ha most tudod, hogy úgysem jutnál senkivel egyről a kettőre, inkább támaszkodj a barátaidra. A jó hír, hogy semmi sem tart örökké, és előbb-utóbb a koronavíruson is túlleszünk. Ha pedig ez végre megtörténik, bőven lesz még időnk megtalálni a szerelmet! Addig pedig élvezd ki azt, hogy életedben először nyugodtan otthon maradsz, akár heteken át is. Én erre próbálok fókuszálni!