Szerencsésnek mondhatom magamat, mert a közvetlen szomszédainkkal igazi idillben élünk. Egy idősebb hölgyről és egy házaspárról van szó, akik mindig kedvesek, figyelmesek velünk, és annyi szeretettel fordulnak felénk, mintha a lányunk a saját unokájuk lenne.
Az ilyen kapcsolatok manapság ritkák, és már sokszor elgondolkodunk rajta, milyen érzés lesz úgy hazajönni, hogy már nem ők laknak mellettünk. Vajon meg tudja-e bárki közelíteni azt a jószomszédi mintát, amit ők állítottak elénk mérce gyanánt?
Aztán ott van szembeszomszédunk, akivel semlegesen felületes, de udvarias kapcsolatunk volt. Köszöntünk, viszont – most, hogy visszagondolok – egyszer sem elegyedtünk szóba az évek alatt. Kisebb bosszúságokat okozott (ahogy gondolom, mi is neki), viszont különösebb gond nem volt. Legalábbis egy ideig. Olvass még a témában
A fű és azok a bizonyos üvegek
A szomszéd háza a sarkon úgy áll, hogy egyetlen ablaka sem néz a mi utcánkra. Ezért talán nem is zavarja annyira, ha az út mellett a fű és a gaz elburjánzik a saját területén. Nekünk persze nap, mint nap a szemünk előtt van, így a fiúk időnként (amikor már csípőig ér…) levágják helyette. Nem nagy dolog, öt perc pluszmunka, szóval soha nem csináltunk belőle ügyet.
A valódi gondot ezúttal sem a fű jelentette, hanem az üvegek. Pár éve történt először, hogy hazafelé sétálva a kislányommal azt láttam, tele az út eldobált üvegekkel. Némelyikre már autó is ráhajtott, így a szilánkok szanaszét hevertek.
Fogtam egy zsákot és a szomszéd szeme láttára szó nélkül összeszedtem mindet. Abban bíztam, hogy érti a gesztust, ugyanis az üvegek tőle kerültek az útra. Nem akartam konfliktust, csak békét és balesetmentes közlekedést.
Aztán eljött a pillanat, amikor betelt a pohár – vagy inkább tele lett az üveg?