Régen simán szóba elegyedtem bárkivel, akár a buszon, akár egy boltban a sorban állva. Megdicsértem valakinek a pulcsiját vagy a táskáját, és pár percig egészen jó kis beszélgetések alakultak ki. Most viszont, ha valaki rám mosolyog az utcán, hirtelen zavarba jövök. Mintha már elfelejtettem volna, hogyan kell természetesen kapcsolódni. A legtöbb napomat fülhallgatóval töltöm, a tekintetem a földre szegezve, miközben átfutok az emberek között. Egy ideje motoszkált bennem a gondolat, hogy ez így nem jó. Hogy valahol útközben elvesztettem azt a könnyedséget, ami régen jellemzett. Aztán egy hétfő reggel elhatároztam, hogy visszaszerzem. Azt mondtam magamnak, ez a hét más lesz: minden nap megpróbálok beszélgetni legalább egy idegennel. Nem tudtam, mire számítsak, de kíváncsi voltam, vajon mennyire nehéz ma emberekkel kapcsolatba lépni, ha tényleg odafigyelünk rájuk.
Hétfő – a kávézóban kezdődött minden
Az első nap reggelén majdnem visszakoztam. A kedvenc kávézóm pultjánál álltam, és miközben a barista készítette a lattémat, valahogy mindenki túl elfoglalt volt. Már majdnem megint elnémultam, amikor megláttam, hogy a lány, aki mögöttem áll, egy könyvet szorongat a kezében. Megszólalt bennem a régi énem: „Ez jó beszédtéma.” Ránéztem, és csak ennyit mondtam: „Ezt olvastam tavaly, nagyon szerettem.” Rám mosolygott, és tíz perccel később már arról beszélgettünk, mennyire hiányoznak a lassabb reggelek. Egyszerű pillanat volt, de mégis feltöltött.
