Visszaemlékezés. Jó ezt leírni egy ilyen esetben. A 19 éves Anita egy évvel ezelőtt még kórházban volt, 37 kilóra fogyva, élet és halál között. Az anorexia kis híján megölte őt. Ma már a gyógyulás útjára lépett, most próbál másoknak is segíteni.
Az anorexia (Anorexia Nervosa) egy nagyon veszélyes pszichés probléma, egy táplálkozási zavar. Aki ezzel küzd, általában túl kövérnek és visszataszítónak látja önmagát. Mindent el is követ annak érdekében, hogy minél vékonyabb legyen. Nem eszik rendesen, az éhezés az élete részévé válik. Súlyos esetben már a haj hullani kezd, töredezetté válik, a beteg gyenge, folyton fáj a feje, elmaradhat a menstruációja. A bőre színe szürkés lesz, a nyelven pedig lepedék jelenik meg, ami a feltoluló gyomorsav miatt van.
K.: Hogy kezdődött?
V.: Ha őszinte akarok lenni, az egész a saját hülyeségem volt. Nem akartam kövér lenni, elhízni. Sajnos az anyukám és a nagymamám is duci, ezért borítékolható volt, hogy nekem is problémáim lesznek a súlyommal. Már 15 éves koromban diétáztam. Egy súlyos gyomorrontás miatt kórházba kerültem. Az értékeim elég rosszak voltak, sokat fogytam is. Ez azonban számomra olyan euforikus örömöt okozott, hogy még magam is megdöbbentem. Ezután már a saját döntésem volt, hogy „megreformáltam” az étkezésem.
Így, visszagondolva, ez egy katasztrófa volt. Reggel egy narancs vagy agy alma, ebédre rend szerint csak valami saláta, vacsorára pedig vagy semmi, vagy egy kefir. Ez ment hónapokig. A szüleim folyton aggodalmaskodtak. Azt mondtam nekik, hogy ettem a suliban. Mindig ez volt a mentsváram. Egy idő után már folyamatosan hazudtam. A súlyom csökkent és csökkent, és már a tanáraim is kérdezősködtek. Mindig kitaláltam valamit, ami lefedte a dolgot.
K.: Nem érezted rosszul magad?
V.: De igen. Folyamatosan nagyon éhes voltam, de épp csak annyit ettem, hogy ne haljak éhen. A szó szoros értelmében… Volt, hogy két szelet puffasztott rizst ettem egész nap. Eleinte sokat sportoltam, de ez egy idő után nem ment, mert a teljesítményem sokat romlott. Sokszor már az iskolai tesiórákat sem tudtam végigcsinálni. Ennek ellenére nem akartam leállni. Voltak olyan napok, amikor semmit sem ettem, csak ittam. Ekkor már nagyon látszott, hogy lefogytam, a kulcscsontom teljesen kilátszott, a bordáim is. Ez engem felvillanyozott. Örültem, hogy elértem ezt, de nem akartam leállni. Azt gondoltam, hogy végre sikerült, nem adhatom fel!
K.: Mit gondolsz, mi kergetett bele ebbe a dologba?
V.: Felemésztett a saját önbizalomhiányom. Ahányszor a tükörbe néztem, mindig kövérnek és csúnyának láttam magam. Úgy éreztem, ha egy falatot is eszem, az azonnal látszani fog rajtam. Magát a gondolatot sem tudtam elviselni. Gyűlöltem magam és meg akartam halni. Tudtam, hogy nincs menekvés, és azt is tudtam, hogy nem akarok olyan lenni, mint anyu és a nagyi. Persze ez akkor nem volt tudatos.
K.: Gondolom, a szüleid nagyon aggódtak. Az anorexia miatti fogyás azért eléggé szembetűnő.
V.: Igen, folyamatosan az étkezésem volt a téma. Tudtam, hogy aggódnak, és azt is tudtam, hogy nem akarom, hogy tegyenek értem, mert én így éreztem jól magam. Azt akartam, hogy a szüleim áldásukat adják erre az egészre. Sokszor veszekedtem velük, hogy miért nem értenek meg.
K.: Mikor jött el a fordulat?
V.: A fordulat? 37 kilósan. A szüleim aggodalmai és a veszekedések ellenére sem akartam változtatni, már minden csak akörül forgott, hogy eszem-e, nem eszem-e. Egyszer azonban az előszobában összeestem. Ekkor már a szüleim nem akartak egyedül hagyni, így pont apukám volt otthon. Mentő vitt kórházba. Azt mondták, hogy őrült veszélyben voltam, és ha nem kerülök be, meg is halhattam volna. Rengeteg vizsgálatot végeztek a kórházban. Ekkor már menstruációs zavaraim voltak, ami egyébként azóta sem rendeződött.
K.: Most mi a helyzet?
V.: 50 kiló vagyok. Ez szuper, azt hiszem. Szeretnék még hízni, de az életkedvem visszatért, és el tudom fogadni magam. Ehhez hozzájárult az is, hogy leakadtam a netről. Ott ugyanis vannak anorexiás csoportok, ahol a fiatalok egymásnak adnak tanácsokat, például abban, hogy hogyan fedjük el a jeleket, ilyesmi. Ez régebben számomra az egyetlen terep volt, ahol barátokra találtam. Mostanra ez megváltozott, egyetemre járok, és sikerült rendbe hoznom az életem.
Szerencsém van, mert én úgy szabadultam meg ettől a borzalomtól, hogy nincs bűntudatom, nem érzem magam rosszul, ha eszem.
A szüleim sokat segítettek, ahogy a nővérem és a férje is. Nem könnyű dolog ebből felállni, de nekem sikerült. Most próbálok a saját történetemmel másoknak is segíteni, akik ebben a betegségben szenvednek. Sajnos nagyon sokan vannak. Úgy érzem, sokkal többet kéne beszélni erről, olyanoknak is, akik saját maguk élték meg ezt a poklot. A szülőket is jobban el kell látni tudásanyaggal, mert ők csak az ösztöneikre vannak bízva. Én ebben látom a megoldást arra, hogy a helyzet javuljon.