Családunkban jelenleg öcsém a legprofibb stoppoló, aki idén úgy döntött, hogy körbejárja Dél-Európát egy szál gitárral, némi rajzeszközzel, egy fillér nélkül. Ez utóbbi szó szerint értendő. Szerencsésen hazaért… csak időközben szakálla nőtt… és kicsit lefogyott. De a szeme csillogott.
Visszatérve a történethez, történt a minap, hogy hivatalos voltam egy esküvőre. Ám szokás szerint eltököltem az időt, és persze lekéstem a buszt, ami egy másik buszhoz vitt volna, ami elvitt volna Tátra, a munkatársnőm esküvőjére. Több okom is volt, hogy ott legyek. Egyrészt, mert ott akartam lenni és látni akartam boldogságát, másrészt, mert megígértem és nem akartam csalódást okozni barátnőmnek.
Elindultam hát Vácról Tátra. Két lehetőségem volt. Vagy északnak indulok, és külhonban megyek át a hídon, vagy Megyeri hidat választom. Utóbbi mellett döntöttem, és miközben magassarkúmban gyöngyös kis táskámmal tojógalambként tipegtem, eldöntöttem – mert minden fejben dől el –, hogy semmi, de semmi nem fog visszatartani célom elérésétől. Ha kell, hason csúszok el Tátig. Olvass még a témában
A kezdet biztató volt. Kitettem a kezem, és az első kocsi meg is állt… annak ellenére, hogy negyven felett a kocsik inkább gyorsítanak egy nő mellett, nem lassítanak…
