Viszont jól tudtam zongorázni, ami segített saját világomban elmélyülni. A probléma az volt, hogy azon a világon kívül mindentől féltem. Ám biztonságban voltam, mert ott volt az én hős anyám és hős apám, akik kívül tartották a világot, nehogy meggörbüljön a hajam szála vagy a szám sarka. Azt hiszem, ezt az állapotot, amiben akkor éltem, nevezik életképtelenségnek. Aztán egyszer apám megunta a dolgot… és elkezdett az életre nevelni.
Apám festő. Nem fal, hanem művész festő, és minden egyéb, ami ehhez tartozik. Vagányság, intelligencia, önfejűség. És autóstop…
Egy idő után már én is stoppal mentem mindenhová… középiskolába, aztán dolgozni, aztán bárhová. A stoppolás szabaddá tesz. Nem kell alkalmazkodnod a menterendhez, és olyan embereket ismerhetsz meg, akiket amúgy sosem ismernél. Egy nagy lelki kaland az egész. Sorsokba, életekbe látsz bele. Olvass még a témában
Családunkban jelenleg öcsém a legprofibb stoppoló, aki idén úgy döntött, hogy körbejárja Dél-Európát egy szál gitárral, némi rajzeszközzel, egy fillér nélkül. Ez utóbbi szó szerint értendő. Szerencsésen hazaért… csak időközben szakálla nőtt… és kicsit lefogyott. De a szeme csillogott.
