Nem tudtam kötélre mászni, a mászókákon is mindig levert a víz, és kábé úgy kapaszkodtam a vasba, hogy véraláfutásos lettem tőle. Én voltam az a gyerek, aki sírva mászott fel a csúszdára, majd annak legtetejéről fejjel esett a betonra, és én voltam az is, akit a játszótéren ok nélkül vertek lilára, amikor egyszer végre leengedtek oda egyedül…
Viszont jól tudtam zongorázni, ami segített saját világomban elmélyülni. A probléma az volt, hogy azon a világon kívül mindentől féltem. Ám biztonságban voltam, mert ott volt az én hős anyám és hős apám, akik kívül tartották a világot, nehogy meggörbüljön a hajam szála vagy a szám sarka. Azt hiszem, ezt az állapotot, amiben akkor éltem, nevezik életképtelenségnek. Aztán egyszer apám megunta a dolgot… és elkezdett az életre nevelni.
Apám festő. Nem fal, hanem művész festő, és minden egyéb, ami ehhez tartozik. Vagányság, intelligencia, önfejűség. És autóstop…
Egy idő után már én is stoppal mentem mindenhová… középiskolába, aztán dolgozni, aztán bárhová. A stoppolás szabaddá tesz. Nem kell alkalmazkodnod a menterendhez, és olyan embereket ismerhetsz meg, akiket amúgy sosem ismernél. Egy nagy lelki kaland az egész. Sorsokba, életekbe látsz bele.
Családunkban jelenleg öcsém a legprofibb stoppoló, aki idén úgy döntött, hogy körbejárja Dél-Európát egy szál gitárral, némi rajzeszközzel, egy fillér nélkül. Ez utóbbi szó szerint értendő. Szerencsésen hazaért… csak időközben szakálla nőtt… és kicsit lefogyott. De a szeme csillogott.
Visszatérve a történethez, történt a minap, hogy hivatalos voltam egy esküvőre. Ám szokás szerint eltököltem az időt, és persze lekéstem a buszt, ami egy másik buszhoz vitt volna, ami elvitt volna Tátra, a munkatársnőm esküvőjére. Több okom is volt, hogy ott legyek. Egyrészt, mert ott akartam lenni és látni akartam boldogságát, másrészt, mert megígértem és nem akartam csalódást okozni barátnőmnek.
Elindultam hát Vácról Tátra. Két lehetőségem volt. Vagy északnak indulok, és külhonban megyek át a hídon, vagy Megyeri hidat választom. Utóbbi mellett döntöttem, és miközben magassarkúmban gyöngyös kis táskámmal tojógalambként tipegtem, eldöntöttem – mert minden fejben dől el –, hogy semmi, de semmi nem fog visszatartani célom elérésétől. Ha kell, hason csúszok el Tátig.
A kezdet biztató volt. Kitettem a kezem, és az első kocsi meg is állt… annak ellenére, hogy negyven felett a kocsik inkább gyorsítanak egy nő mellett, nem lassítanak…
Míg elértük a Megyeri hidat, sok minden szóba került, ám legtöbbször az, ami az elmúlt három évben jelekben folyamatosan kísértett: London. Azaz, hogy, mindig megjelenik valahol életemben egy londoni telefonfülke, egy óratorony, egy angol, egy Sam C., egy London felirat… minden London irányába mutat, mint jövendölés. Az ezotéria által kifáradva szálltam ki a kocsiból, és felgyalogoltam a hídfőig. Elegáns, letisztult, angol szabású, délután viselendő, krém-fekete színű, enyhén flitteres koktélruhámban, szaténkesztyűmmel a kezemben próbáltam diszkréten stoppolni egy háromsávos út szélén, a híd legelején.
Tíz percnyi várakozás után megállt egy igen lapos autó, benne egy fiatal sráccal, aki felajánlotta, hogy átvisz a hídon, mert ott könnyebben kapok stoppot. Beszélgetésünk random volt, csapongott. Szentendre határában egy buszmegállóban stoppoltam tovább, ahol egy hölgy vett fel, akire ránézni sem mertem. Velem egyidős volt, ám sokkal nyugodtabb, kipihentebb, jól tápláltabb, és rosszabbul öltözöttebb, ami feszélyezett. Nem szeretek túlöltözni senkit, mert az másokra nézve megalázó, hiszen minden nő méri magát a vele egy társasában lévőkhöz. A hölgy kedves volt, és igen jól vezetett. Esztergom határáig vitt.
Pár perc után egy korombeli, igen jóképű férfi vett fel, aki épp egy hete szakított élete szerelmével. Mint vérbeli nő, egyből végig stíröltem, és egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy adok neki egy névjegykártyát, de utolsó pillanatban meggondoltam magam. Túl szépen beszélt a barátnőjéről, én meg túlságosan siettem az esküvőre.
Újfent az út szélén találtam magam. Az ellenkező irányból visszafordult egy kocsi, és a benne ülő fiatal pár felajánlotta, hogy elvisz, méghozzá egészen a templomig, az esküvőig. Vannak kedves emberek, és nem minden huszonéves elvetemült…
A menyasszony csodás volt, a vőlegény csillogó szemű és boldog, a pap pedig vicces. Talán egy kicsit túlságosan is. Az örömapa kedves, a vendégek pedig mind-mind kedélyesek voltak. Ez volt az az esküvő, amit úgy neveznek: kihagyhatatlan. Baráti körömben pedig ennek az évtizednek az álompárja ez a két ember… most kezdik életük nagy kalandját.
Ezek alapján úgy tűnik, ez a nap mindenkinek a nagy kalandok napja volt…
Egy szép szombati napon pedig rádöbben az ember, hogy az alma nem esett messze a fájától. Apró mozdulatok, hangsúlyok, jellegzetes tekintetetek… szokások, mint az autóstop… vagy a bátorság…
Figyelem! Az autóstop veszélyes! Sosem lehet tudni, hogy ki mellé ül be az ember! Az itt leírtak nem(!) követendők!
Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!
Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!