Míg elértük a Megyeri hidat, sok minden szóba került, ám legtöbbször az, ami az elmúlt három évben jelekben folyamatosan kísértett: London. Azaz, hogy, mindig megjelenik valahol életemben egy londoni telefonfülke, egy óratorony, egy angol, egy Sam C., egy London felirat… minden London irányába mutat, mint jövendölés. Az ezotéria által kifáradva szálltam ki a kocsiból, és felgyalogoltam a hídfőig. Elegáns, letisztult, angol szabású, délután viselendő, krém-fekete színű, enyhén flitteres koktélruhámban, szaténkesztyűmmel a kezemben próbáltam diszkréten stoppolni egy háromsávos út szélén, a híd legelején.
Tíz percnyi várakozás után megállt egy igen lapos autó, benne egy fiatal sráccal, aki felajánlotta, hogy átvisz a hídon, mert ott könnyebben kapok stoppot. Beszélgetésünk random volt, csapongott. Szentendre határában egy buszmegállóban stoppoltam tovább, ahol egy hölgy vett fel, akire ránézni sem mertem. Velem egyidős volt, ám sokkal nyugodtabb, kipihentebb, jól tápláltabb, és rosszabbul öltözöttebb, ami feszélyezett. Nem szeretek túlöltözni senkit, mert az másokra nézve megalázó, hiszen minden nő méri magát a vele egy társasában lévőkhöz. A hölgy kedves volt, és igen jól vezetett. Esztergom határáig vitt.
Pár perc után egy korombeli, igen jóképű férfi vett fel, aki épp egy hete szakított élete szerelmével. Mint vérbeli nő, egyből végig stíröltem, és egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy adok neki egy névjegykártyát, de utolsó pillanatban meggondoltam magam. Túl szépen beszélt a barátnőjéről, én meg túlságosan siettem az esküvőre. Olvass még a témában
Újfent az út szélén találtam magam. Az ellenkező irányból visszafordult egy kocsi, és a benne ülő fiatal pár felajánlotta, hogy elvisz, méghozzá egészen a templomig, az esküvőig. Vannak kedves emberek, és nem minden huszonéves elvetemült…
