„Nincs okod dühösnek lenni!”
Ó, hányszor hallottam én ezt óvodáskoromban! Az óvónénik mindig ledegradálták a dühünket. Ma már sokkal jobb a helyzet, mert rájöttek, hogy lehet ezt jól kezelni, így az én gyerekeim már teljesen máshogy tanulták meg uralni a saját dühüket. Az én időmben valahogy sosem érdekelt senkit, hogy mi az, ami miatt dühösnek érzem magam. Nem is tanultam meg igazán kezelni, és sokszor másokon töltöttem ki, ahogy a többi gyerek is.
Azt tanultuk, hogy nem szabad dühösnek lenni, mert akkor csalódást okozunk. Haragudni fog az óvónéni, ezért majd anyu és apu is mérges lesz, és otthon nem nézhetünk tévét. A dühöt általában valamilyen fájdalom generálja, így a mélyére kell ásnunk a dolgoknak, hogy kiderüljön, mi áll a háttérben. Ha gyerekként nem tudtuk kifejezni a dühünket, felnőttként is nehézségeink adódhatnak ezzel. Gondolj csak bele, milyen nehéz rendezni egy vitát, ha a felek csak vagdalkoznak, ordibálnak egymással. Sokkal egyszerűbb akkor, ha képes vagy átlátni, hogy ezzel nem mész semmire.
