Múlt hétvégén úgy döntöttünk, megtörjük a bezártságot, és megszökünk egy kicsit abból a közegből, ami most itthon körülvesz minket. Külföldre vágytunk, friss levegőre, új ingerekre – ezért esett a választásunk a közeli Bécsre.
Régóta gyűjtöm az inspirációkat hosszabb-rövidebb, akár egynapos kiruccanásokhoz is, és az osztrák főváros ezúttal ideális úti célnak tűnt. Tőlünk nagyjából két óra alatt elérhető, a városon belüli közlekedés pedig kifejezetten rugalmas és egyszerű: mi egy mélygarázsban parkoltunk le, ahonnan gyalogosan is kényelmesen bejárható volt a környék.
Egy birodalmi örökség kapujában
Az időjárás nem fogadott minket kegyesen, így egy beltéri program, a Bécsi Természettudományi Múzeum mellett döntöttünk – és utólag azt mondom, ennél jobb választásunk nem is lehetett volna. A múzeum otthona nagyon impozáns, egy pazar, olasz neoreneszánsz palota. Bár az eredeti elképzelés szerint egy hatalmas császári fórumot hoztak volna létre a szomszédos épületekkel összekötve, a terv végül pénzügyi okokból nem valósult meg teljesen – ám a végeredmény így is Bécs egyik legszebb ékköve lett. Olvass még a témában
Mivel az évszázadok alatt a Habsburgok kincstára annyira túlnőtt a palota falain, hogy szükségessé vált egy méltó, önálló intézmény létrehozása, 1889-ben megnyitotta kapuit az a tudományos fellegvár, amely ma már több mint 20 millió kiállítási tárgynak ad otthont.
Ahol a kövek életre kelnek
Annyira elvarázsolt minket a múzeum, hogy nem értünk a végére, bár ez a kiállított tárgyak számát és a 8700 négyzetméteres alapterületet tekintve egyáltalán nem meglepő. A tapasztalat azt mutatja, hogy kortól és nemtől függetlenül mindenki bőséggel talál itt látnivalót. Ennek kapcsán a végső konklúzióm az volt, hogy egy-egy külön terem már önmagában is felérne egy kisebb múzeum teljes repertoárjával.
Olyan gazdagságban sorakoznak a meteoritok, ásványok, őskövületek, hogy már akkor is tartalmas élményekkel tértünk volna haza, ha csupán egy-egy szekcióra jut időnk. Ennél azonban szerencsére jóval többet tudtunk maradni.
Először az ásványgyűjteményben merültünk el, majd a meteoritok következtek. A kiállítás már itt is rendkívül interaktívnak hatott: meg lehetett figyelni, hogyan törik meg a fény az ásványokon, hogyan néz ki egy meteorit belülről, sőt azt is átélhettük, milyen érzés a tektonikus lemezek mozgása.
Apróságok után óriások nyomában
Testközelből megszemlélhettük a világhírű, több mint 29 000 évesre becsült Willendorfi vénuszt, amely az emberi civilizáció hajnalának egyik legfontosabb emléke, és a tematika fokozatosan végigvezetett minket a több millió éves kövületektől kezdve egészen a jégkorszak világáig.
Természetesen dinoszaurusz-csontokat is szerettünk volna látni – erre ugyancsak bőven nyílt lehetőség. Több, háromdimenzióban összeállított dinoszaurusz csontvázat megcsodálhattunk, sőt akadt olyan is, amelyet a tervezők szinte életre keltettek a gyerekek (és a felnőttek) nagy örömére.
Innen következett a jégkorszak fagyos múltja. Lenyűgöző volt látni a korai emberfélék élethű rekonstrukcióit, hiszen bepillantást engedtek abba, hogyan küzdöttek meg távoli őseink a zord körülményekkel. A hatalmas mamutok és jégkorszaki óriások árnyékában állva pedig szinte érezni lehetett azt az elemi erőt, amellyel az akkori világ rendelkezett.
Egy pontig még próbáltam fotókat csinálni, de végül eltettem a telefonomat. Az ember elméje szinte képtelen egyszerre befogadni azt a mennyiségű csodát, ami itt tárul elé. Rájöttem, hogy ezt – amennyire lehetséges – inkább megélni érdemes, mint dokumentálni.
A második szintbe végül csak belekóstoltunk
3-4 óra az első szinten éppen elég volt ahhoz, hogy belássuk: a következőre is legalább ugyanennyi idő kellene, ezért inkább úgy döntöttünk, visszatérünk még. Ez a rész egyébként főként állatpreparátumokat mutat be, rovarok, pillangók, krokodilok, a legkülönfélébb halfajok és cápák, emlősök láthatók lenyűgöző részletességgel.
A múzeum története során sok mindent megélt, a háborús időszakok nehézségeitől kezdve a zsidó családoktól elkobzott műtárgyak későbbi, igazságos visszaszolgáltatásáig. Mára azonban egy folyamatosan gyarapodó, évi 400 000 látogatót vonzó tudományos központtá vált és a világ egyik legnagyobb gyűjteményévé lépett elő.
Amikor végül kiléptünk a monumentális kapun, és megpillantottuk Mária Terézia szobrát a két ikerpalota között, rájöttem, miért is volt annyira különleges ez a nap. Nemcsak egy múzeumban jártunk, hanem egy olyan időkapszulában, ahol a több millió éves kőzetek hideg érintése emlékeztet minket a saját helyünkre a világban.
Néha kell egy ilyen „kizökkenés”, hogy a hétköznapi gondjaink visszazsugorodjanak a valós méretükre az örökkévalóság ékkövei mellett. Bécs ezúttal nem a kávéházairól maradt emlékezetes, hanem arról a csendes felismerésről, hogy a múltunk sokkal grandiózusabb, mint azt a négy fal között ücsörögve valaha is gondolnánk.
