Érdekes, ahogyan Hollywood nyúlt a történethez, hiszen a korosodó rocksztár balladája tulajdonképpen nem is olyan elrugaszkodott, színpadi problémákat boncolgat: mi van, ha túl életünk derekán rájövünk, hogy nem azt az életet éltük, amit szerettünk volna? Lehet-e még változtatni, és be tudjuk-e pótolni elszalasztott lehetőségeinket? Ebből a nézőpontból a Danny Collins akár dráma is lehetne, a készítők azonban inkább a komédia műfaja felé vitték a filmet, ami egyesekben talán hiányérzetet kelt majd, de csalódást így sem okoz.
A film ugyan vicces, de nem komolytalan, és jó aránnyal adagolták benne a drámát és a komédiát, úgy, hogy végül mégis az utóbbi kerüljön túlsúlyba, de a kész mozi ne váljon negédessé vagy felszínessé.
Aki szereti az igényesebb hollywoodi megoldásokat, annak a Danny Collins is tetszeni fog, aki pedig a filmdrámákért rajong inkább, az is talál szeretni valót a történetben. Olvass még a témában
A többi főszereplő (Jennifer Garner, Josh Peck, Bobby Cannavale) szintén hozzák a tőlük elvárt szintet, de nem is kérdés, hogy ezt a filmet Al Pacino viszi a hátán, ráadásul úgy, hogy még csak meg sem görnyed alatta. Az egyedüli szívfájdalmunk Anette Bening karaktere, akiről néha az volt az érzésünk, hogy a rendező a filmbe tette, de azon túl, hogy vihogjon kislányosan, más instrukciót nem adott neki.
