Nézzük először a sztorit: Danny Collins-nak mindene megvan, ami miatt a rocksztárokat irigyeljük: teltházas koncerteket ad, luxusautókat vezet és egy nála sokkal fiatalabb, gyönyörű szőke nő mellé fekszik minden este a luxusotthonában. Danny dalait mindenki imádja, kivéve saját magát.
Mikor az énekes-dalszerzőnek egyre inkább kezd elege lenni abból, hogy önmaga emlékzenekarává vált, és csak nyugdíjasok csápolnak a koncertjein, egy barátja levelet hoz neki – levelet, amit 40 évvel korábban maga John Lennon írt az akkor pályakezdő Collins-nak. És tulajdonképpen itt kezdődik a történet.
Danny Collins túl a 60-on új életet kezd, és megpróbál megvalósítani mindent, ami addig kimaradt: új dalokat ír, és felkeresi elhagyott fiát is. Olvass még a témában
Érdekes, ahogyan Hollywood nyúlt a történethez, hiszen a korosodó rocksztár balladája tulajdonképpen nem is olyan elrugaszkodott, színpadi problémákat boncolgat: mi van, ha túl életünk derekán rájövünk, hogy nem azt az életet éltük, amit szerettünk volna? Lehet-e még változtatni, és be tudjuk-e pótolni elszalasztott lehetőségeinket? Ebből a nézőpontból a Danny Collins akár dráma is lehetne, a készítők azonban inkább a komédia műfaja felé vitték a filmet, ami egyesekben talán hiányérzetet kelt majd, de csalódást így sem okoz.
