Nem volt ez persze mindig így. Karrierje elején Danny Collins-nak is komoly elvei voltak, de aztán gyorsan ráérzett a slágercsinálás és a könnyű pénz ízére. 40 évnyi zenei karrierrel a háta mögött azonban úgy érzi: kezd elege lenni a talmi csillogásból, és abból, hogy 30 éve ugyanazokat a megszokott dalokat játssza egyébként egyre korosodó, nosztalgiázó közönségének.
Az igazi fordulópontot az hozza el, amikor megtudja, hogy példaképe, John Lennon 40 évvel korábban levelet írt neki, amiben arra biztatja: maradjon önmaga. A korosodó rocksztár nem tud szabadulni a gondolattól, hogy mi lett volna, ha időben megkapja a levelet, majd úgy dönt, még semmi nem késő: mindent a háta mögött hagyva szállodába költözik, hogy új dalokat szerezzen, és sosem látott fiával is megpróbálja helyreállítani a kapcsolatát.
Al Pacino remekül hozza Collins szerepét, és abszolút szerethető, még ha időnként kicsit tenyérbemászó vagy ripacs is – de hát nem ilyen lenne egy lemezkiadók által kinevelt, frissen önmagára talált rocksztár? Olvass még a témában
Némileg csalódásnak tűnik viszont Anette Benging karaktere, aki minden tőle telhetőt megtesz, de sajnos a készítők mintha túl sok indokolatlan zavart vihogást írtak volna a szerepébe – pedig a néző nem azt akarja látni, hogy Collins mindenáron egy korban hozzá közelebb álló nőre cseréli bombázó csaját, hanem hogy megtanul valódi értékei miatt szeretni egy nőt.
