A boldogság köré egész kultusz épül: filmen, reklámban, közösségi oldalon kapunk leckét arról, milyen is, ha valaki boldog. Valóban elvárás lehet, hogy mindig az élet napos oldalát lássuk?
A pozitív gondolkodás mintegy mozgalomként jelent meg az életünkben: motivációs üzenetek a falon, önsegítő könyvek arról, hogyan vonzzuk be a szerelmet, gazdagságot, boldogságot. A gondolatok teremtő ereje valós tényező, de nem hihetjük el, hogy pusztán jókedvűen vágyni valamire elegendő. Hiába mantrázzuk egész nap, hogy „gondolkozz pozitívan” önmagában ez nem biztosítja, hogy a rossz dolgok elkerülnek minket. Ráadásul, ha nem megy a pozitív gondolkodás, a boldogságteremtés, azt hisszük, valami nem működik bennünk.
De mit jelent egyáltalán maga a boldogság fogalma? Létezik valójában? Ha azt értjük boldogság alatt, hogy egy reklámfilmben élünk, ahol süt nap, futunk a tengerparton és soha nem vagyunk szomorúak, ellenben elégedettek és gondtalanok folyamatosan, akkor nem nehéz rájönnünk, hogy ez az állapot egyszerűen nem létezik. A tökéletes boldogság látszatát keresni hamis út.
Ha a boldogság számunkra annyit tesz, hogy vannak céljaink, a nehézségeket jól vesszük és tudunk örülni néhány apróságnak, akkor már jobb az irány.
A boldogságnak úgy tűnik feltétele, hogy elfogadjuk, hogy a napos oldalon is esik néha az eső, vagyis kiegyezünk egy nyugodt és elégedett tudatállapottal, amely nem kételkedik folyton a maga tökéletességében, egyszerűen bízik abban, hogy létjogosultsága van a világban abban a formában, ahogyan létezik. Maga a létezése a „nagy terv” célja, a formája pedig annak minden esendőségével együtt lényegtelen. Lehetséges, hogy akkor vagyunk igazán boldogok, ha nem tesszük fel magunknak a kérdést: azok vagyunk-e.