Több mint 100 év után lesz az első női vezető
A The Guardian nemrég Blaise Metreweli különleges történetére hívta fel a figyelmet, amely igazi motiváló erőt adhat. Több mint 100 év kellett hozzá – egészen pontosan 116 –, hogy az MI6, az Egyesült Királyság legendás külföldi hírszerző szolgálata kinevezzen egy nőt a legfelsőbb pozícióba. A sors különös fintora, hogy Blaise neve mondhatni magáért beszél. Benne rejlik a kaland, a modernitás, egy kis filmes pimaszság (gondoljunk csak Modesty Blaise-re). Egyszerre merész, stílusos és történelmi súlyú.
Metreweli idén ősszel veszi át a stafétát a „C” pozícióban – ami a valóságos megfelelője annak az „M”-nek, akit mindannyian ismerünk a James Bond-filmekből. Jelenleg az MI6 technológiai részlegét, a Q osztályt vezeti, amelyet állítólag a Bond-univerzum ihletett. Bár a filmvásznon Q-t mindig férfi alakította, a valóságban legalább két nő is betöltötte már ezt a szerepet – köztük Metreweli is.
Érdekesség, hogy amíg a képernyőn M karakterét Judi Dench és újabban Ralph Fiennes testesíti meg, addig a való életben valamiért teljesen más logika érvényesült. Hogy a férfiak vezettek, az nem volt törvényszerű – csak megszokás. És ez a megszokás most végre megdőlt. Olvass még a témában
Miért tartott ez ilyen sokáig?
A válasz nem annyira politikai vagy szakmai, sokkal inkább érzelmi. Az MI6 évszázadokon át úgy működött, mintha kimondatlan szabály lenne: a titkosügynökök nem fogadhatnak el parancsot egy „pótmamától”.
A filmek ezzel szemben régóta preferálják a női vezetőket. Judi Dench legendás alakítása óta a nézők természetesnek veszik, hogy M lehet nő – sőt, akár kell is, hogy az legyen. Nem véletlen, hogy az Apple TV Slow Horses című sorozatában Kristin Scott Thomas is egy női hírszerzési vezetőt játszik. A vásznon a szigorú, mégis szeretetteljes főnök figurája remekül működik nőként. De a valóság másként működött. Egészen az idei évig.
Hol ezért, hol azért nem neveznek ki nőket
A nők kizárása a vezetésből sokféle indokra épül, területtől függően. A technológiai szektorban például gyakran az a vád éri őket, hogy „nem értik a technikát” – vagy ha igen, akkor „túl komolyan veszik”. Egyfajta „veszélyes profizmus” bélyege ez, amit Jesse Armstrong Mountainhead című szatírája kiválóan kifiguráz: „no meals, no deals, no heels” – azaz se étkezés, se üzlet, se magassarkú. A nők, az egészségtudatosság és a valóságos üzletmenet itt csak zavarnák a „fiúklubot”.
A politikában más kifogás jellemző. A nőket gyakran azzal vádolják, hogy ‘tanárnős’ a stílusuk – ahogyan Hillary Clintonnal vagy Harriet Harmannal is megtörtént. Mintha szimplán peches lenne valaki, mert túl közel született egy katedrához.
Az üzleti világra pedig az a gondolkodás jellemző, hogy a nők „túl kedvesek”, „túl empatikusak”, „nem elég kemények”. Még akkor is, ha számos kutatás bizonyítja, hogy a női vezetők jelenléte pozitív hatással van a vállalati teljesítményre. Mégis: a nők kizárása sokkal inkább emocionális döntés – ami különösen ironikus, hiszen pont azt szokták mondani, hogy „túl érzelmesek” vagyunk.
Blaise Metreweli így érte el az áttörést
Blaise Metreweli ahelyett, hogy ezeknek az ellentmondásos elvárásoknak próbált volna megfelelni, egyszerűen csak tette a dolgát. Nem próbált „nem nő lenni”, és nem próbált férfit játszani. Csak megmutatta, hogy egy kompetens, bátor, intelligens nő ugyanúgy lehet a legjobb választás egy olyan szervezet élére, amelyet erősen jellemeznek a titkok és a lojalitás. És ez az igazi inspiráció: nem kell férfiasan viselkednünk ahhoz, hogy vezetők legyünk – elég, ha önazonosan kiválóak vagyunk.
