Szülőként teljesen természetes, hogy a gyerekeinket mindentől meg akarjuk védeni, és mindent meg akarunk tenni értük. De vajon tényleg erre van szüksége a gyerekeknek – és egyáltalán, ezzel tesszük nekik a legjobbat?
Alig néhány generációval ez előtt még teljesen természetes volt, hogy a gyerekek reggel felkeltek, és megetették az állatokat. Még ma is vannak a világnak olyan részei, ahol a kicsik maguk gyalogolnak a kútra vízért, vagy készítik el az ebédet, míg a szüleik a földeken dolgoznak. Ezzel persze véletlenül sem akarom ezt az állapotot idealizálni vagy romantikus színben feltüntetni. Éppen elég nagy baj az, hogy még ma is vannak gyerekek, akik játék helyett kemény munkával töltik az életüket. A szüleik legfeljebb álmodhatnak arról, hogy leülnek melléjük kirakózni vagy gyurmaállatokat alkotni, mert nemhogy ilyesmire, de még ételre is alig telik.
Tény viszont, hogy a gyerekek, ha a helyzet úgy hozza, elképesztő dolgokra képesek. Nemhogy arra, hogy maguk kanalazzák az ételt, vagy éppen betegyék a szennyeskosárba a zoknijukat.
És sokszor éppen mi, az állandóan féltő, aggódó, minden problémát megoldani akaró szüleik vagyunk azok, akik megakadályozzuk őket abban, hogy kibontakozzanak.
Persze, valahol ez is érthető: a kórházból egy teljesen magatehetetlen, minden tekintetben ránk utalt emberpalántát hozunk haza. A teljes jólétéért pedig csakis és kizárólag mi, a szülei vagyunk felelősek. Azt gondoljuk, nagyon nehéz lesz majd kamaszkorában először engedni, hogy egyedül kimaradjon éjszaka. Az viszont ritkábban jut eszünkbe, hogy éppen ilyen nagy levegővel kell megengednünk neki azt is, hogy sokkal kisebb dolgokkal is egyedül próbálkozzon. Akár egy jóval korábbi életkorban is. Pedig – szerintem – ezzel tesszük a legjobbat neki is és magunknak is.
Mi van akkor, ha a lábunknál topogó gyereket nem aggodalmasan távolabb terelgetjük munka közben, hanem engedjük, hogy segítsen bepakolni a mosógépet? Vagy, hogy helyükre tegye az evőeszközöket, esetleg egy tompa késsel maga szeletelje fel a banánt a gyümölcssalátába? Sokszor éppen mi, szülők leszünk legjobban meglepődve rajta, hogy mi mindenre képes ez a kis totyogó, aki alig néhány hónapja még komoly küzdelmet folytatott azért is, hogy a hátáról a hasára gördüljön.
És hogy miért olyan fontos ez?
Két szempontból is: egyrészt sokkal kellemesebb úgy elvégezni a ház körüli teendőket, ha egy lelkes és önmagával elégedett kicsi táblából körülöttünk. Ha egy frusztrált, síró gyerek mellett próbálunk haladni, mi is egyre idegesebbek leszünk. Azt nem mondom, hogy meggyorsítja a munkafolyamatokat, ha az összehajtogatott ruhákat úgy pakoljuk el, hogy azt a szárító és a szekrény között közlekedő gyerek hordja oda, minden egyes zoknival újabb kört megtéve. Azt sem, hogy ugyanolyan tökéletes lesz minden pogácsa, amit a gyerkőc kent meg a felvert tojással. De mit számít, ha kicsit tovább tartanak a dolgok, vagy néhány sütemény barnább lesz a többinél? Közben leesett állal figyelhetjük, mi mindenre képes már a gyerekünk. Ő pedig mindeközben szinte a föld fölött repked a boldogságtól, hogy csinálhatja a nagyok dolgait.
A másik, legalább ilyen fontos dolog: semmivel sem fejleszthetjük olyan jól a gyerek önbizalmát és készségeit, mintha megengedjük neki, hogy belekontárkodjon a dolgainkba. Nem vagyok sem pszichológus, sem pedagógus, így nyilván ez nem egy szakvélemény, csak egy gyakorló anyuka megérzése.
A rábízott kis feladatok azt üzenik: elhiszem rólad, hogy meg tudod csinálni.
Vagyonokat vagyunk hajlandóak kifizetni a különféle fejlesztő játékokért, az oktató könyvekért. Állandóan a netet bújjuk, hogy megtudjuk, melyik pedagógia módszerrel segíthetjük elő legjobban a csemeténk fejlődését. De közben azt sem szabadna elfelejtenünk, hogy a valódi élet dolgaira az tanít meg a legjobban, ha részt veszünk bennük, példaként szolgálunk gyermekeinknek. A világ legdrágább, legszínesebb-szagosabb-hangosabb játéka sem okoz egy gyereknek akkora boldogságot, mintha anyával, apával vagy a nagyszülőkkel csinálhat bármit, közösen.